Gondolkoztam rajta, megírjam-e ezt most, vagy hagyjam inkább máskorra, de aztán úgy láttam, hogy ennek most van itt az ideje, és előbb-utóbb úgyis el kellene mondani.

Mikor egy olyan eseménynek van százéves évfordulója, ami sorsdöntő volt az erdélyi magyarság számára, az jó alkalom arra, sőt szinte kötelez is rá, hogy józanul és elfogulatlanul vessünk számot az eddigiekkel: tegyük mérlegre száz esztendő sikereit és kudarcait, gondoljuk végig, mi vezetett sikerhez, és mi volt a kudarcaink oka (őszintén beismerve azt is, ha valamit mi rontottunk el, ami azért nagyon fontos, mert az ilyenek helyrehozása vagy – ha azt már nem lehet – az ezutáni elkerülése nem másokon, hanem csakis rajtunk, magyarokon múlik, ezért ezeken tudhatunk legkönnyebben változtatni), vonjuk le a következtetéseket, és ezek alapján kezdjünk el gondolkozni azon, hogy most már akkor hogy is induljunk neki a jövőnek. Ha úgy látjuk, hogy valamit elmulasztottunk, ami pedig szükséges ahhoz, hogy előbbre tudjunk lépni egy normálisabb világ felé, azt haladéktalanul el kell kezdeni bepótolni, amiről meg látni lehet, hogy csak akadályoz bennünket, azt abba kell hagyni. Ha pedig az jönne ki, hogy ezalatt rosszfelé haladtunk, mert az mindig zsákutcába vitt, akkor világos, hogy irányt kell váltani, hacsak nem akarjuk az idők végezetéig csökönyösen ugyanazt az utat járni, amiről már sokszor bebizonyosodott, hogy nem vezet sehová, csak hogy boldogan és kárörvendően siránkozhassunk, hogy nekünk soha semmi se sikerül, mert a románokkal nem lehet.

Én azzal próbáltam ehhez a közös gondolkozáshoz hozzájárulni, hogy írtam egy cikket (valami figyelmetlenség folytán két link alatt is megjelent november 23-án: itt és itt), ahol elmondtam, hogy most már egyszer s mindenkorra abba kell hagynunk azt, hogy minden rossznak az eredetét abban keressük, hogy „a románok” nem tartották be a nekünk tett ígéreteiket, hiszen az 1918-as gyulafehérvári határozatok (alább: GyH) nem is ígéretek voltak, nem is nekünk szóltak, de tovább nem mondom, aki még nem olvasta, elolvashatja ott. Az pedig, ha folyton ezt hánytorgatjuk fel „a románoknak”, nemcsak azért nagyon káros ránk nézve, mert csak az önsajnáltató, lemondó hangulatot erősíti, ami bármilyen jó kezdeményezést már csírájában megfojthat, és akkor már még azt se próbáljuk meg, ami pedig, akár ha helyi szinten is, sikerrel járhatna, hanem azért is, mert a románokkal szembeni általános bizalmatlanságunkat is növeli, ami pedig már így is nagy akadálya annak, hogy előrébb tudjunk lépni bármivel is.

És azt meg különösen abba kell hagynunk, hogy makacsul követeljük, hogy márpedig azt tartsák be, „ha egyszer megígérték nekünk”, mert erre könnyen rá is fázhatnánk. Ami a GyH-ban van, azt jóhiszemű és jó szándékú emberek száz évvel ezelőtt fogalmazták meg, és arra a világra annál jobbat ki sem tudhattak volna akkor találni, de azóta eltelt száz év, ez már rég nem az a világ, és nekünk a mai problémáinkra mai megoldásokat kell találnunk. Vajon nem lenne megnyugtatóbb mindenki számára, ha észre mernénk már venni, hogy amit olyan makacsul követelünk, mint egy durcás kisgyerek, annak legnagyobb része, ami a mai világban is érvényesíthető, nekünk tulajdonképpen megvan, és ha azon a téren valami még nem működik kifogástalanul, az nem annyira a jogalkotáson, mint inkább az alkalmazás gyakorlatán múlik?

És azt is elmondtam abban a cikkben, hogy a mi problémáinkat a románok nélkül biztosan nem lehet megoldani (száz év tapasztalata elég kell legyen ahhoz, hogy ezt elhiggyük), tehát neki kell végre fognunk normalizálni a magyar–román alapviszonyt és helyreállítani az egymás iránti bizalmat, ehhez pedig el kell kezdenünk őszintén megbeszélni a problémáinkat a románokkal, hogy egyáltalán tudjanak arról, mi is hát a mi bajunk (éspedig a hús-vér magyarok és románok, nem a jogelmélet szintjén), hogy érthessék is meg, hogy ha mi valamit követelünk, azt miért is tesszük. Mondjuk a közéleti retorikában ez nem nagy újság, hiszen 1989 decembere óta számtalanszor elmondtuk, mennyire fontos a dialógus, csak éppen azt hittük, hogy ha ezt sokszor elmondjuk, akkor lesz dialógus. Pedig az biztos nem lesz addig, amíg el nem kezdjük. A dialógus viszont addig nem lehet elég hatékony, amíg meg nem tanuljuk, hogy azt hogyan is kell jól csinálni. Ez elég hamar megtanulható, és a világon nagyon sok tudás is van, ahonnan tanulni lehessen, lehet nekifogni. A mi esetünkben ehhez azért is kellene nagyon érteni, mert itt két különböző típusú kultúrához tartozó emberek kell hogy párbeszédet folytassanak, és akkor az interkulturális kommunikáció alapjait is ismerni kell, és azt tudni kell a gyakorlatban is alkalmazni.

Annak viszont, hogy egyáltalán elkezdődhessen valami, nagy akadálya az, hogy nem tudunk eléggé bízni abban, hogy ez románokkal is lehetséges. Ez a megrögzött bizalmatlanságunk főleg abból ered, hogy nem ismerjük őket eléggé, és akkor ráhagyatkozunk arra, amit egymástól hallunk róluk, és az legtöbbször nem szokott nagyon biztató lenni. Pedig az nem is biztos, hogy úgy van.

Mivel ebben lehet, hogy sokan kételkednek, mondjam el, hogy mivel közeledett december elseje, és tarthattunk tőle, hogy most centenárium is lévén, az ünnepségek alatt egyes lelkes nagyromán csoportok még annál is durvábban nyilváníthatják ki magyarellenességüket, mint más években szokták a nemzeti ünnepen, írtam románul egy levelet a Contributors.ro internetes fórumra a „háborgó románokhoz”. Őszintén beszéltem, semmit sem elhallgatva, és feltűnően nagy érdeklődést váltott ki a román olvasók körében (most, mikor ezt írom, 39.282 megnyitásnál tart). Voltak jó kommentek is hozzá, de értetlenkedők is, ami nem csoda, hiszen először hallottak arról, mi is fáj nekünk igazából. Mivel nem lehettem benne biztos, hogy hozzájuk is eljut, elküldtem a linket az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bukaresti és mind a 18 romániai szervezetének is. Jó jelnek láttam, hogy válasz sehonnan se jött: úgy vettem, hogy ha nem küldözgetnek engem sehova, az arról is szólhat, hogy kezdtek ezen elgondolkozni. Azt nem tudhatom, hogy is volt, mindenesetre december elsején sehol egyetlen városban sem jelentek meg üvöltözve, hogy kifelé velünk az országból, ezúttal nyugtunk volt tőlük, pedig más években ilyenkor mindig ezt csinálták, amióta megvannak, sőt még a március 15-i ünnepségeinkre is eljöttek ünneprontónak. Hogy most mért maradtak el éppen ők, mikor pedig most még centenárium is volt, azt lehet találgatni, de én nem tudom összefüggésbe nem hozni azzal, ami előtte történt, mert más okot sehol se látok. (Mondjuk az igaz, hogy az idén inkább Chişinăuban ünnepeltek, de attól még maradtak itthon is elegen bár egy felvonuláshoz.) Ha pedig annak a levélnek is lehetett némi szerepe ebben, akkor most gondoljuk el, hogy ha még az ilyen szélsőségeseket is meg lehet szólítani, ha tudjuk hozzá a megfelelő formát, akkor már hogyne lehetne a legtöbb románnal normális dialógust folytatni?

Aztán közöltem ugyanott románul is a fent említett „ígéretes” Maszol-cikkemet is, helyenként kiegészítve a román olvasók számára. Miután november 28-án megjelent, két napig reggeltől estig csak a folyton jövő messenger-üzenetekre válaszolgattam, mert megkerestek a Facebookon, csak hogy megköszönjék. Lett is ott hirtelen száznál több román ismerősöm, és érdemes megnézni, hogy a megosztásom alá miket kommenteltek. (Az a cikk most 62.366 megnyitásnál tart több mint 2400 lájkkal, ami ott igencsak ritkaság számba megy.) És akkor meg miért gondolnánk azt, hogy a románokat az ilyesmi nem érdekelné?

A december elseje pedig szerencsésen lezajlott, és azt hiszem, ezúttal nem lehetett okunk különösebb panaszra, már ami az ünneplés módját illeti, pedig egy centenárium nem semmi, ilyen nincs minden évben, és 1990-től mostanig még a szokásos nemzeti ünnepen se úsztuk meg egyszer sem, hogy lelkesen felbuzdult románok ne küldözgessenek minket mindenfelé, vagy mindegy, hova, csak kifelé az országból. Most nem volt ilyen, és erre is érdemes odafigyelni. (Egyetlen románellenes incidens volt csak Sepsiszentgyörgyön magyarellenes indulatból, ahol buszokkal érkező, román viseletbe öltözött háborgó románok tiltakoztak az Andrei Mureşanu Színház szerintük nemzetgyalázó tette ellen, hogy éppen egy ilyen napon román színészek egy román rendező rendezésében a magyar Székely Csaba Nem kimondottan 1918 c. darabját adták elő románul.) És az is nagyon jó volt, és sokat segített is, hogy szerencsére most sehol se jutott eszébe senkinek a Székelyföldön sem, hogy gyászlobogókkal próbálja kifejezni az ellenérzéseit, hanem természetesnek vették az emberek, hogy a románok most ünnepelnek, ahogy az rendjénvaló is.

A magyar–román viszony rendezését pedig, ami nélkül biztosan nem számíthatunk arra, hogy itt valaha is a mostaninál normálisabban lehessen élni magyarként, ezen a szinten, a civil emberekkel kellene kezdeni, mert a politikusokkal az elején ez nehezebben megy a mindenféle ellenérdekek miatt. (A francia–német történelmi megbékélést ugyan sokan 1963-tól számítják, mikor Konrad Adenauer és Charles de Gaulle az Élysée-palotában aláírták a megbékélési szerződést, pedig ez csak a betetőzése volt az 1945-ben elkezdett, majd egyre inkább kiterebélyesedett civil mozgalom munkájának.) És én úgy látom, hogy száz évnyi békétlenkedés után az embereknek nagyon elegük van már ebből, és nagyon is szeretnék már, hogy mikor a százegyediket elkezdjük, váltsunk irányt, nyissunk új lapot, és fogjunk már egyszer neki „rendezni végre közös dolgainkat”. A fent említett cikkeim nagyon jó fogadtatása is erre vall, hogy ez mind a magyarok, mind a románok számára nagyon is kívánatos lenne, és az érdeklődést mutatja az is, hogy a Marosvásárhelyi Rádió interjút is kért erről tőlem.

És jó lenne, ha ezt a mi politikusaink is észrevennék és komolyan is vennék, hogy mi ezt szeretnénk igazából, és a lehetőségeik szerint segítenének is ebben, mert különben könnyen megtörténhet, hogy ha az emberek elkezdenének is valami jót, akkor ők annak keresztbe tesznek.

Erre most sajnos friss példám is van. Mivel tudtam, hogy a centenárium kapcsán beszédek is lesznek, még idejében megírtam az RMDSZ elnökének, hogy nagyon tudnám méltányolni, ha nem a be nem tartott ígéreteket kérnék számon megint a románokon, azt is megírtam, miért. Mikor az a cikkem megjelent, rögtön elküldtem azt is, hogy lássák, hogy azt már tényleg nincs miért mondani tovább, hacsak nem valami történelmi mitológiát akarunk mindenáron továbbéltetni, ami amúgy semmire se jó. És mi lett az eredmény? November 28-án ez a cím jött szembe velem: A gyulafehérvári ígéreteket kérte számon az RMDSZ szónoka a parlament centenáriumi ülésén. Nekem ez teljesen felfoghatatlan volt, bár voltak már régebbről hasonló tapasztalataim az RMDSZ-szel, hogy mondtam ott valamit, de mintha nem is mondtam volna, de azt reméltem, azóta tán nem ugyanott tartunk már, mint a 90-es évek elején. Csak akkor értettem meg, mi volt emögött, mikor kiderült, hogy akkorára már el volt határozva az, ami december 3-án meg is történt, hogy az RMDSZ törvénytervezetet nyújtott be a parlamentben, hogy a GyH III.1. pontját foglalják törvénybe, és ezzel teljesítsék, úgymond, a százéves „ígéreteket”.

Le is töltöttem ezt a tervezetet, hogy lássam, mi van benne, és főleg hogy ha ezt elfogadnák (így biztos nem fogják, de jobb lenne ezt nem megvárni, hanem idejében visszavonni), mi változna meg az életünkben. A szakszerűségéről inkább nem mondok semmit, hanem sorra veszem mind a nyolc cikkét. (Érdemes letölteni, úgy jobban lehet követni.)

Az 1. szerint törvényerőre emelkedik a GyH III.1. pontja, és ezt idézi is, a 2. pedig értelmezi a terminusokat, és felsorolja azokat a történelmi kisebbségeket, amelyekre a törvény majd vonatkozik. Mivel a tervezet a kisebbségi törvények logikája szerint kisebbségekről szól, és nem etnikai közösségekről, mint az én hajdani tervezetem, a felsoroltak közt nincs ott a román is, pedig szerintem a székelyföldi román regionális kisebbségről se kellene megfeledkezni a méltányosság elve alapján.

A 3. cikk elég zavaros, és azt hiszem, így megfogalmazva nem is az van benne, amire a tervezet alkotói gondoltak. A számarányosságot akarná érvényesíteni az európai parlamenti és a helyhatósági választásokon, de a szövegben az van, hogy az összes mandátum számából ki kell vonni annyit, amennyi az illető kisebbség számarányának „egész számú” (kerekített?) megfelelője, ha ez nagyobb, mint 1 (szerintem nagyobb vagy egyenlő eggyel), és ezeket az illető kisebbségnek kell kiosztani. Így számítva ezzel az RMDSZ nagyon jól is járna, mert ha most Romániának van 32 EP-képviselője, a magyarok kerekített országos számaránya pedig 6, akkor ezt meg a roma kisebbség 3 százalékát levonva a 32-ből, a többi pártnak jutna 23, az RMDSZ-nek 6, a romáknak meg 3. Csakhogy a számarányosságot nem így kell számítani (így csak akkor lenne jó, ha nem 32, hanem 100 EP-képviselő lenne), hanem meg kell nézni, mennyi a 32-nek a 6,1%-a, és ha ez 1,95, akkor kerekítve 2 EP-képviselője lenne az RMDSZ-nek, pont amennyi most is van, és a roma kisebbségnek is lenne 1. Ez tehát legalábbis az RMDSZ-nek semmi változást nem hozna a mostanihoz képest, de ehhez még mindjárt mondok valamit.

A 4. cikk a parlamenti választásokról szól, és azt mondja, hogy azoknak a kisebbségeknek, amelyeket a számarányuk szerint 1-nél több mandátum is megillet, de a választási eredményeik alapján nem kaphatnak annyit, amennyi a számarányuk szerint lenne, kapnak még annyi mandátumot, amennyi onnan hiányzik, és ez hozzáadódik a képviselőház, illetve szenátus teljes mandátumszámához. Ha a számarányosságot vesszük, akkor ennek az eredménye az RMDSZ számára az lenne, hogy a képviselőházban a mostani 21 mandátum helyett járna neki 20, a szenátusban pedig a mostani 9 helyett 8, de a mostaniakat megtartaná, mert ezeket a választásokon szerezte. A szenátusban az összes kisebbség közül a roma kisebbségnek járna még 4, a képviselőházban meg 10 mandátum, és ugyanitt a német és ukrán kisebbségnek is 1–1, de itt nekik (és a többieknek is, akiknek e szerint nem járna egy sem) az az egy úgyis megvan az Alkotmány 62(2). cikke alapján.

Ezzel tehát az RMDSZ nagyon jól járna, mert ha a választásokon a magyarok országos számaránya szerintin felül teljesít, akkor annak megfelelően juthat mandátumokhoz a számarány fölött is, ugyanakkor ez így a jövőre nézve is nagyon megnyugtató lenne, mert ha a választói esetleg úgy elpártolnának is tőle, hogy a választásokon már csak 1–2%-ot tudna összehozni, a 20 képviselőházi és 8 szenátusi mandátuma ennek a törvénynek az alapján mindenképpen meglenne, tehát ezentúl már nem is kellene hogy csináljon szinte semmit.

Ez viszont demokráciának elég „eredeti” lenne, és állandó konfliktus forrása is, hogy miközben minden párt versenyez a szavazatokért, és csakis azok alapján juthat mandátumokhoz, az RMDSZ-nek ezek mindaddig hivatalból kijárjanak, amíg a magyarok országos számaránya 6%. Gyanús is lett ez nekem rögtön, hogy ezt Gyulafehérváron tényleg így gondolták volna, mert ott nagyon tudták azt is, mi az a demokrácia, tehát megnéztem, mi is van ott. És rögtön kiderült, hogy ha ez a tervezet a GyH törvényerőre emeléséről szól, akkor ezt a 4. cikket törölni kell belőle, mert ott ilyesmiről szó sincs, csak aki ezt a tervezetet írta, félreértett valamit. Ott ugyanis az van a román szöveg szerint (a számozást én tettem be), hogy „fiecare popor va primi drept [1] de reprezentare în corpurile legiuitoare și [2] la guvernarea țării în proporție cu numărul indivizilor ce-l alcătuiesc”. Figyelmetlenül olvasva ez tényleg félreérthető, úgy, mintha a számarányosság nemcsak a kormányzásban, hanem a törvényhozó testületben való részvételre is vonatkozna, pedig nem. Akik ezt megfogalmazták, azért merték így írni, mert számukra annyira egyértelmű volt, hogy a törvényhozó testület megválasztására az etnikai alapú számarányosság nem vonatkozhat, hiszen az abszurdum lenne, hogy meg se fordult a fejükben, hogy ezt valaki valaha is így érthetné. És éppen ezért nemcsak ez a 4., hanem a 3. cikk is törlendő ebből a tervezetből, hiszen az is pont ugyanezen a félreértésen alapul.

És ott nem is értette ezt így senki. Az Est tudósítója végig jelen volt a nagygyűlésen és az előzetes megbeszéléseken is, és a lap 1918. december 3-i számának 2. oldalán ezt a szövegrészt az eredeti értelmének megfelelően így fordítja: „Minden nemzet jogot nyer a törvényhozási képviseletre, az ország kormányzásában pedig népességének számarányában részesül”. Ez világos beszéd, és a demokrácia logikájával se ütközik.

Az 5. cikk azt írja elő, hogy ha a bíróságokon és ügyészségeken a személyzet teljes számában („în numărul total al personalului”) valamely kisebbség számaránya alatta marad az illető intézményhez rendelt körzetbelinek, akkor új személyek alkalmazásakor az illető kisebbségbelieknek elsőbbségük van. Ez az amerikai affirmative action logikájára emlékeztet (ami ott is elég sok konfliktus forrása), de úgy, ahogy ez a cikk előírja, a számarányt nem nehéz a megfelelőre felvinni: mivel a teljes személyzetről van szó, könnyen megoldható úgy, hogy mondjuk magyarokat vegyenek fel takarítónőnek, sofőrnek, futárnak, és akkor a számarány hamar megvan. Ez a cikk pedig azért sikerült ilyen szerencsétlenre, mert a tervezet alkotói az igazságszolgáltatást semmiképpen se akarták volna kihagyni, de nem azt foglalták szabályba, ami a GyH-ban van, hanem számarányt akartak érvényesíteni itt is, pedig ott ilyen nincs, és nem is lehet, hiszen ott a nyelvhasználati jogokról, illetve az anyanyelvhasználat színtereiről van szó: „fiecare popor conlocuitor se va instrui, administra şi judeca în limba sa proprie prin indivizi din sânul său”, vagyis: a saját nyelvén tanulhat, így intézheti hivatali ügyeit és a bíróságokon is használhatja az anyanyelvét, és mindez úgy lehetséges, ha ott a saját nemzetiségéből való egyének is vannak. Ezek pedig a jogok szintjén tulajdonképpen meg is vannak nekünk (hogy a gyakorlatban mi hogyan érvényesül vagy nem érvényesül, az már nem jogalkotási probléma), a különbség annyi, hogy itt nincs 20%-os küszöb.

A 6. cikk a minisztériumokban és a nekik alárendelt intézményekben írja elő a számarányosság betartását a GyH-nak megfelelően, a 7. pedig azt mondja, hogy az oktatás és a kultúra autonóm adminisztrálását a kisebbségi törvény szabályozza, ami egyelőre nincsen, ezzel tehát várnunk kellene addig, amíg a magyar–román viszonyt rendezni tudjuk legalább annyira, hogy legyen rá esélyünk, hogy egy olyan kisebbségi törvényt tudjunk elfogadtatni, ami nekünk kedvező, és amibe még ezek is beleférjenek. Hogy az állami oktatás autonóm adminisztrálása hogy is nézne ki a gyakorlatban, arról ez a tervezet nem mond semmit (ami lehet, hogy jobb is). Ezt a cikket nem is ezért vették be, hanem hogy majd lehessen erre hivatkozni, mikor a kisebbségi törvényben autonóm oktatási rendszert akarunk elérni. Csak az a baj, hogy ebben a tervezetben ennek a cikknek sincs helye, mert a GyH III.1. pontja nem szól semmiféle autonómiáról, még kulturálisról sem, sőt ilyesmit még nagyon erőltetve se lehetne belemagyarázni. (És itt az eredeti román szöveget kell nézni, mert ennek számos magyar fordítása is lett aztán, kinek-kinek a kívánsága szerint.) Mondjuk nem zárja az ki ezt sem, hiszen nem mond olyat, hogy erről szó se lehet, de ott semmi olyan nincs, amit bármiféle autonómiának lehetne nézni. Nem mintha ők nem tudták volna, mi az az autonómia, mert nagyon is tudták: a II. pontban ott van, hogy „A nemzetgyűlés a fent említett területeknek ideiglenes autonómiát biztosít az általános népszavazással választott alkotmányozó testület összegyűléséig”, a III.2. pontban pedig az, hogy „Egyenlő jogok és teljes autonóm felekezeti szabadság az Állam minden felekezete számára”, mert az egyházi autonómiát viszont fontosnak tartották, és ha erre gondoltak, azt így is nevezték meg.

A 8. cikk megint elég zavarosan van megfogalmazva, de az értelme az, hogy lehessen területi autonómia is. Csakhogy ez megint nem a GyH törvényerőre emelése, hiszen abban területi autonómiáról nincs szó. Nem azért, mert ezt kifelejtették, hanem mert tárgyaltak ott erről is, de elvetették. Ők ugyanis az egész Erdély autonómiáját tartották szem előtt (Románián belül), és ehhez nagyon ragaszkodtak volna is, és ezen az autonóm területen belül még kisebb területi autonómiát is nem láttak célszerűnek. Másrészt meg azt nézték, hogy mindazok a jogai, amelyeket az esetleges területi autonómián belül biztosítani kellene a magyaroknak (mert róluk volt szó), az összes magyarnak meg kell legyenek, és ugyanazok, és akkor értelmét se látták ennek. És hogy a GyH III.1. pontja biztosan nem jelentett nemcsak területi, hanem semmilyen autonómiát, azt később, 1924-ben Iuliu Maniu is nagyon is egyértelműen elmondta egy előadásában. (Innen lehet letölteni, ld. a 11. oldalon.) Ha tehát ez a tervezet az akarna lenni, aminek szánták, akkor ezt a 8. cikket se kellett volna bevenni.

Lássuk most akkor, mivel lennénk mi boldogabbak, ha ezt a tervezetet elfogadnák. A 8 cikkből az 1–2. a bevezetés, ha pedig a fennmaradó 6-ból kihagyjuk a 3., 4., 7. és 8. cikket, aminek ebben a tervezetben semmi helye, mert nem a GyH-on alapszik, a fennmaradó két cikk különböző kormányzati funkciók, illetve más állások számarányos betöltéséről szól, ezektől eltekintve pedig mirólunk ott sehol egy szó sincs, hacsak azt nem látjuk nagy előrelépésnek, hogy az 5. alapján utána tán magyarokat is könnyebben felvennének portásnak a törvényszékhez, de azt se a GyH elvei alapján, hanem csak egy teljes félreértés folytán, vagyis igazából ezt az 5. cikket is törölni kellene innen. (Esetleg át lehetne írni, hogy a nyelvhasználati jogainkról szóljon, úgy, ahogy az a GyH-ban van, mert ez viszont mindenestül kifelejtődött ebből a tervezetből.) És ezért harcoljunk mi eszementen és rögeszmésen!

De akkor meg mi értelme van egy ilyennel egyáltalán előrukkolni? Megvan ennek is az értelme. Az RMDSZ úgy látta, hogy a százéves évfordulón megmutathatja a magyaroknak, hogy márpedig most „radikálisan” irányt váltunk, és kiköveteljük a GyH betartását. Ez az irányváltás pedig abban állt, hogy egy látványos piruettel egy 360 fokos fordulatot tett a saját tengelye körül, és most már büszkén menetelhet pont ugyanarra, amerre eddig. A hatás se marad el, mert ha ezt a tervezetet most nem fogja elfogadni a parlament (mondjuk ahogy ez kinéz, én se fogadnám el, de ott azért nem fogják, mert teljesen alaptalanul bevették ide a területi autonómiát is, márpedig az olyan, amit felvetni se érdemes addig, amíg előbb a magyar–román viszonyt nem normalizáljuk annyira, hogy ezt egyáltalán szóba lehessen hozni botrány nélkül), akkor nagyon hatásos lesz majd arról szónokolni, évekig meg lehet élni belőle, hogy most már be is bizonyosodott, hogy a gyulafehérvári ígéreteket nem is akarják teljesíteni még száz év után sem, és ezzel jól lehet hergelni a magyarokat a románok ellen.

A nagyobb haszon azonban abban van, hogy alig nyújtották be, a román sajtóban máris megjelentek a felháborodott cikkek a területi autonómia miatt, és ez a magyarok jó széles tábora előtt egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az RMDSZ jó úton jár, még szavazni is érdemes rá, mert ha a románok támadják, akkor világos, hogy amit javasolt, az nekünk nagyon jó, és meg se kell nézni, mi az. Hogy azok a cikkek a román olvasókban tovább erősítik a magyarokkal szembeni gyanakvást és bizalmatlanságot, ezzel is rontva a magyar–román alapviszony normalizálásának esélyeit, az itt nem számít. És hogy mennyire növelheti az RMDSZ hitelét a választói előtt az, ha „a románok” keményen támadják, arra igen tanulságos az a kérdés, amit egy magyar kommentelő írt az egyik román nyelvű írásom alá: hát nem veszem én azt észre, hogy akik itt az én cikkemet annyira dicsérik, azok mind románok? És ez neki elég volt ahhoz, hogy úgy gondolja, ez biztosan nem szolgálhatja a mi javunkat, ha románok dicsérik.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy ha valamilyen problémamegoldási  javaslatunkat a románok nem ellenzik, az legalábbis gyanús. És innen már csak egy lépés van addig, hogy bármiről legyen szó, nekünk megoldásként csakis az lehet jó, mással tehát próbálkozni se érdemes, amiről biztosak lehetünk és előre tudhatjuk, hogy azt a románok sohasem fogják elfogadni. És ha tényleg nem fogadják el, akkor lehet siránkozni meg románozni, és azt lehet mondani, hogy ez mégis egy előrelépés, mert megerősít bennünket abban, hogy nekünk van igazunk, tehát továbbra is ehhez kell ragaszkodnunk, mert ha a románok nem fogadják el, akkor az biztos jó. Jellegzetesen ilyen a területi autonómia követelése. Ez nem lenne egy ördögtől való dolog, nem is lenne ellene semmi kifogásom, ha látnám már egyszer, miért is van arra olyan nagy szükségük az embereknek. Csak azt kellene belátni, hogy ennek semmi esélye sincsen addig, amíg mi a magyar–román viszonyt el nem rendezzük annyira, hogy ezzel egyáltalán elő is lehessen állni. (Bár az is lehet, hogy ha akkor már a románok is hajlandók lennének elfogadni, mi azt mondanánk, hogy ez így már nem is olyan fontos nekünk.) De mivel tudni lehet róla, hogy ezt a románok most még biztos nem fogadnák el, rengeteg energiát pocsékolunk arra, hogy autonómiatüntetéseket rendezzünk, élőláncba sorakozzunk, lármafákat gyújtsunk, miközben a szervezők is jól tudják, hogy ha ezek lemennek, pont ugyanott leszünk, ahol voltunk, mert ezt így biztos nem lehet elmozdítani semerre, de az nem baj, mert nem is az a cél. (Erről már beszéltem egyszer egy Borbély Tamásnak adott interjúban is.) Ezek csak azért vannak, hogy ilyen látványos pótcselekvésekkel próbálja bizonyítani az a néhány hangoskodó ember, hogy a területi autonómiának mekkora támogatottsága van a székelység körében, és ezt még az RMDSZ is beszedi, és még ebbe a tervezetébe is beveszi, ahol pedig semmi keresnivalója.

Pedig szerintem a székelyföldi embereknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, semmint hogy azzal keljenek és feküdjenek, hogy lesz-e vajon nekik autonómiájuk. Mondjuk ez nem is csoda, hiszen eddig soha senki se mondta meg nekik, mi változna meg konkrétan az ő mindennapi életükben, ha autonómia is lenne, ők meg nehezen tudnak melléállni valaminek, aminek a legmeggyőzőbb indoklása az, hogy márpedig nekünk autonómia kell, mert az nekünk kijár. A támogatottságról elég sokat elmond, hogy a SZNT még szeptember 5-én elindított egy petíciót az autonómiáért, ahova három hónap alatt mostanig 2668 aláírás gyűlt össze, és kérdés, hogy azok közül is hány székelyföldi. Hogy ez mit jelent, gondoljunk arra, hogy a 2016-os parlamenti választáskor a képviselőházi listán Hargita, Kovászna és Maros megyében az RMDSZ elég alacsony részvétel mellett 218.074 szavazatot szerzett, ami jóval kevesebb, mint a választójogú székelyek száma, és még ennek is a 2668 alig 1,2%-át teszi ki. És akkor meg miről beszélünk? Világos, hogy ezzel mi egyelőre egy tapodtat se léphetünk előre, egyetlen hatása, hogy nagyon hátráltatja a magyar–román viszony rendeződését, hiszen egyebet nem is várhatunk, ha a románoknak (és nemcsak a politikusoknak, bár még nekik se igazán) soha senki el nem magyarázta, miről is szólna hát ez, és miről nem, és mért lenne az olyan fontos az emberek életében, és akkor képzelnek róla mindenfélét, és ijesztgetik vele egymást, és ez ráadásul az egyéb problémáink megoldását is megnehezíti.

Visszatérve az RMDSZ tervezetére: mikor ezt a hajmeresztő dilettantizmust láttam, ami ebben a tervezetben van, azt mondtam, és ehhez tartani is fogom magam, hogy én ugyan eddig még mindig az RMDSZ-re szavaztam, de ezután csak akkor fogok, ha garanciám lesz arra, hogy csakis olyan jelölteket indítanak, akik szakmailag jól fel vannak készülve mindenre, ami a színvonalas és eredményes parlamenti munkához kell. És erre fogok buzdítani másokat is. Félreértés ne essék: egy szóval se mondtam, hogy ezentúl ne szavazzunk az RMDSZ-re, sőt: ha azt látjuk, hogy tényleg olyan jelölteket állít, akiknek az alkalmasságában és felkészültségében teljesen megbízhatunk, akkor menjünk el mindnyájan, és szavazzunk rájuk. És ez nem lehetetlenség: a legutóbbi parlamenti választások éppen két évvel ezelőtt voltak, ami azt jelenti, hogy a következőig még van kettő, azalatt idejében meg lehet találni az erre alkalmas embereket úgy, hogy a választásokig (tanfolyamokkal, tréningekkel, csoportos foglalkozásokkal, mihez mire van szükség) fel lehessen készíteni őket mindenre, amit majd tudniuk kell.

A felkészüléshez pedig tudni kell, hogy egy kisebbségi képviselet esetében a parlamenti munkához nem elég annyi, amennyire más pártok esetében szükség van. Ez ugyanis egy sajátos helyzet, és itt még az sem segít sokat, ha valaki színjelessel végezte el a politológiát, mert ő lehet kiváló politikai elemző, amire szükség is van ott, de ez még nem elég ahhoz, hogy jó gyakorló politikus is legyen.

Románoktól gyakran lehet olvasni, hogy mit akarnak a magyarok, mikor még parlamenti képviseletük is van? És nem gondolkoznak el rajta, hogy és akkor mi van? Hiszen a törvényeket többségi szavazással fogadják el, az RMDSZ pedig a maga 7%-ával legfeljebb csak annyit tehet, hogy javasol valamit, de egymagában semmit sem tudhat el is fogadni, ehhez támogatókat kell szerezzen. De eleget csak onnan tudhat, ahol van is annyi, és akkor ezt tudva már a parlamenti ciklus kezdetén látja, hogy ha az ellenzékhez csatlakozik, akkor abban a négy évben semmit se fog tudni átvinni, mert a másik oldalon többen vannak, és még ha az egész ellenzék támogatná is, amazok le fogják szavazni, már csak azért is, hogy az ellenzéknek ne lehessen sikere. Emiatt az RMDSZ a mindenkori parlamenti többség csapdájában van, függetlenül attól, hogy éppen ki kormányoz, és az ezt ki is használja úgy, hogy az RMDSZ javaslatait csakis valamiért cserében hajlandó támogatni, és az ilyen alkuk néha olyan helyzetbe viszik az RMDSZ-t, ami nem válik becsületére, mert olyasmit is támogat, amit nem biztos, hogy kellene. Éppen ezért a románok előtt az RMDSZ-nek elég rossz az imázsa, megvetően beszélnek róla (és nem is okvetlenül magyarellenességből!), és van, aki politikai prostitúciót emleget, mert hogy bárkivel szövetkezik, de mindig a többséggel, mert onnan nagyobb hasznot remél.

Mikor pedig valami kisebbségi problémára vonatkozó javaslattal áll elő, a helyzet még nehezebb, mert ott az egész parlament automatikusan átrendeződik, és az RMDSZ mint etnikai kisebbség az általában elég értetlen etnikai többséggel áll szemben. Itt tehát csak akkor lehet sikere, ha ezt előzetesen jól előkészíti, és ehhez nagyon kell tudni azt is (ezért előre meg kell tanulni ennek minden csínját-bínját, tréninget is lehet szervezni egy jó irányítóval), hogyan lehet eredményes dialógust folytatni azokkal, akik majd szavazni fognak, hogy azt a problémát értsék is, meg annak a fontosságát is, mert itt hiába hivatkozunk mi jogokra meg nemzetközi egyezményekre, az nem sokat ér. A dialógus nem tévesztendő össze a tárgyalással, ami más dolog, és amihez szintén nagyon kellene érteni, és ezt is meg lehet tanulni. Ahogy nézem, ezekben a mi kultúráinkban eredményesen használható lenne a harvardi tárgyalási módszer, ehhez nagyon jó kiindulópont R. Fisher és W. Ury Getting to Yes c. könyve (innen lehet letölteni), de nem elég csak a tartalmát megtanulni, hanem a szemléletét is el kell sajátítani, és a készségeket is ki kell alakítani a gyakorlati alkalmazásához. (Különben már jó 25 éve annak, hogy megírtam, mi a különbség a dialógus meg a tárgyalás közt, mért fontos mindegyikhez jól érteni, és 15 éve írtam hozzá egy hosszabb kiegészítést is a Miegymás c. könyvemben, éppen a politikusok számára, csak a politikusok nemigen szoktak ilyesmit olvasni, mert legtöbbük úgy van vele, hogy ő nem tud valamit, hanem mindent jobban tud, és akkor meg minek kellene még tanulnia is valamit? Ezt az írásomat itt lehet elolvasni, szerintem nagyon tanulságos ma is, a pdf 360–400. oldalán.)

Mit várok tehát az RMDSZ-jelöltektől ahhoz, hogy rájuk szavazhassak a következő választáson? (És természetesen más magyar pártokéitól is, ha úgy alakulna, hogy bármennyire ezt szeretném is, az RMDSZ mégsem tenné nekem lehetővé, hogy rá szavazzak.)

(1) Ismerjék alaposan annak a szakterületnek a problémáit, amelynek szakértői lehetnek a parlamenti csoportban; (2) tudjanak szakszerűen és eredményesen tárgyalni, nemcsak alkukat kötni; (3) tudjanak hatékony dialógust folytatni románokkal, jó emberközi kapcsolatokat kialakítani velük, és ezt a problémamegoldás folyamatában hasznosítani; (4) tudják a román nyelvű médiában világosan és a románok számára is érthető formában és számukra elfogadhatóan elmondani, hogy egy-egy célunk miről szól, és miről nem, és egy-egy probléma megoldása mért olyan fontos az embereknek; (5) legyenek jó problémamegoldók, és ne keltsenek fölöslegesen és értelmetlenül olyan konfliktusokat, amelyek a magyar–román viszony normalizálását hátráltatják; (6) tartsák szem előtt, hogy Romániában nemcsak magyarság van, hanem magyarok is, és ne csak a magyarság problémáival foglalkozzanak, hanem a magyarok gondjaival is, és főleg ezekre próbáljanak megoldást találni; (7) legyenek erkölcsileg feddhetetlenek és nem korrumpálhatók; (8) amiért odaküldjük őket, az legyen a szívügyük, és előbbre való a személyes előnyöknél; (9) vegyenek minket is emberszámba, még ha nem vagyunk is politikusok, és figyeljenek oda a véleményünkre, ha pedig arra van szükség, ne szégyelljenek változtatni a magukén; (10) ne bízzanak abban, hogy akinek az Isten hivatalt adott, észt is ad hozzá, inkább arra bízzanak hivatalt, akinek ahhoz már megvan a hozzáértése, és hajlandó és képes megtanulni azt, amit még nem tud.

Lehet, hogy még több is lenne, de egyelőre ennyivel is beérném.