Az utóbbi napok egyre harsányabb szó- és üzenetpárbajában Klaus Iohannis „elszólta” magát: az elnök felvetette, hogy meg kéne fontolni a mostani alkotmányos berendezkedés módosítását, aminek következtében (nyilván!) vegytiszta elnöki rendszere lenne Romániának. Az államfő saját mandátumán érzékelte, hogy ez a jelenlegi félelnökinek mondható berendezkedés mennyi galibát okozhat éppen a jogkörök némelyikének értelmezhető – és ilyenképp vitatható – megfogalmazásában. Az alaptörvény (mely sorrendben a nyolcadik az ország történetében) 1991-ben fogadtatott el, és 2003-ban módosult, több eresztékében is megmutatta visszásságait, gyönge pontjait és háttér-beszélgetésekben, de olykor publikusan is felmerült, hogy ideje lenne ezen a téren is reformra vetemedni; itt két opciót érdemes megfuttatni: vagy a jelenlegi szövegen alkalmazni a jobbító szándékot, vagy pedig facsaró új alkotmányt elfogadni.

Tegyünk egy próbát, mindjárt az első mondattal, azzal a megkötéssel, hogy nem egy jogász,  mi több, nem alkotmányjogász, hanem egy sajtóban elkalandozó filológus szövegében szűken vett szakmai szempontból lehetnek technikai jellegű hibák, mulasztások. 

Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam – ezzel a mondattal startol a jelenleg érvényben lévő alkotmány. A két első atributum nagyjából ugyanazt a fogalmat fedi, enyhéden redundáns így a szerkezet. „A függetlenség lehet egy kialakuló nemzet kezdeti állapota”, olvasom az idevágó wikipédiás meghatározást, de nyilván ennél azért alaposabb vizsgálat szükségeltetik. Itt mindössze jelezni szeretném, hogy az önállóságot nyomatékosító szándék mellett Románia mégiscsak EU- és NATO-tag, ezen felül ENSZ-tagállam, és a külügyminisztérium honlapjára kattintva derül ki, hogy hány nemzetközi szervezet és egyezmény részese. De itt inkább az Unió, mint gazdasági és az Észak-Atlanti Szövetség, mint katonai vonatkozású kapcsolat érdekes, hiszen itt lehet tetten érni a  függetlenség–függőség relativitását és e viszonylagosságok dinamikáját.

Az „egységes és oszthatatlan” jelleg, illetve ennek jelentéstartama is ugyancsak a redundanciával küszködik, hiszen ami egységes – úgy vélem – aligha szeletelhető, viszont, ami oszthatatlan egyre inkább hajazik arra, hogy egységes lenne. Ebben az esetben talán ért(elmez)hető a „túlbiztosítás”: a határok sérthetetlensége, az esetleg szövetségi gondolattá izmosodó regionális identitáskeresések, vagy egy bizonyos terület különleges státusa megannyi veszélyforrás, mely ezáltal explicit módon és nyomatékosan elháríttatik.

A nemzetállam tételezése pedig olyan régi – és nem csak hazai térfélen dúló – jogi-politikai vita eredője, hogy félő, csak az eddigi argumentumokat sorolnám újra, esetleg kevésbé strukturáltan és inadekvát nyelvezettel. Ezért csak a statisztikára szorítkozom ezúttal. (Bár megérdemel egy bővebb zárójelet, hogy az 1923-as alkotmány első három cikkelye, amelyet eredeti megfogalmazásában közlök – „1.Regatul României este un Stat Naţional, unitar şi indivizibil. 2.Teritoriul României este inalienabil. 3.Teritoriul României nu se poate coloniza cu populaţiuni de seminţie străină.” – már bevezeti a nemzetállami fogalmat; ehhez képest az 1930-as népszámlálás hivatalos adatai szerint a lakosságnak csak 77,85%-át regisztrálták románként).

Lendületes kronológiai ugrással 2002-ben landolunk, megnézzük az akkori népszámlálás adatait: egyértelmű, hogy a homogenizációs folyamat „sikerét” mutatják az arányok, hiszen ekkor már 89,47%-os a románság aránya. És mégis: a rá következő országos lajstromban, amelyet 2011-ben készítettek már csak 83,45%-ot lehet leolvasni a számsorokból. Egy évtized alatt 6 százalékos csökkenés. Ha tovább fokozzuk a hangulatot, úgy is artikulálhatnánk ezt az infót, hogy tíz év alatt reális értékben a visszaesés mértéke úgy érzekeltethető, mintha az összlakosságból kivonnánk a hazai magyarsághoz fogható létszámot. Azóta pedig újabb hét év telt el és a kivándorlás dinamikáját belekelkulálva (feltéve, hogy arányosan több román hagyta el az országot, mint magyar, s a hipotézis minden konkrét adat dacára jó eséllyel, akár árnyaltan, de valószínűsíthető) élek a gyanúperrel, hogy a többségiek aránya tovább csökkent. Ha mindehhez hozzávesszük a  roma populáció statisztikailag kimutatható aszcendens trendjét, a 2020-21-re várható újabb összeíráskor nem lenne meglepő, ha a románságaránya érzékenyen megközelítené a 80 százalékot. Vagyis minden tizedik hazai állampolgárból kettő kisebbségi lenne, azaz nemromán. Demográfusokra bízom, hogy ezt a trendet akár nagyobb távlatra szimulálva, érdemben és szakmailag aládúcolva megejtsék. Mindössze az alkotmánybeli megfogalmazás igencsak ingatag jellegére szerettem volna utalni az előbbi minimatekezéssel. A nemzetállamokban való gondolkodás összeurópai perspektíváiról (vagy annak kétességéről) pedig hadd legyen mód és ok egyebütt, más kontextusban billentyűzetet ragadni.

P. S. Az alkotmányellenes szervezkedés esetleges vádjának mintegy elejébe vágva, de főleg a szerkesztőség exponálására gondolva hozzáteszem: jogtisztelő állampolgárként tényként fogadom el a jelenlegi alkotmányt, mely ugyanakkor a véleményszabadságot is garantálja, s ekként szavatolja azt is, hogy kételyeimet, akár a hatályos alaptörvénnyel kapcsolatban is nyíltan megfogalmazzam.