Talán egyszer már megírtam itt, hogy március 15-én miért nem hagyom ki Erdődöt. Azért, mert az alatt az egy-másfél óra alatt, amíg az ünnepség tart (néhány éve a főtéren lévő Petőfi-Júlia szobornál!) egy harmincöt-negyven gyermekből álló fúvószenekar Petőfi-dalokat játszik! Az ünnepség hangulatának megfelelően, mikor halkabban, mikor erősebben, de csodálatosan szépen, mondhatnám szívszorítóan. Számomra nagyon is szívszorítóan, amire az lehet az egyik magyarázat, hogy ezeket a megzenésített Petőfi vers-dalokat (mint a Kis lak áll..., a Fa leszek, ha fának vagy virága, a Rózsabokor a domboldalon stb.) már boldog gyermekkoromban megtanultam szüleimtől. Most aztán, egy kicsit elérzékenyülve, rájuk is hálával gondolok, nem csak szabadságharcos vitézeinkre.

Nemrég tudtam meg, hogy az erdődi kis zenészek többsége, úgy háromnegyede román. Karmesterük szintén. Câcu Mircea tanár úr figyelmét a neves szatmári zenepedagógus, tankönyvíró és karmester, a székely származású, futásfalvi Fejér Kálmán hívta fel a Petőfi-dalok szépségére. Ő aztán a kis román tanítványaival is megszeretette. Mellesleg, milyen jó volna, ha egyszer a Duna TV is felfedezné ezt a kis csapatot, és elbeszélgetne tagjaival. Biztosan nem szidalmakat, gyalázkodásokat hallana.

De még nem mondtam el, hogy az erdődi ünnepségen Szakács Imre alpolgármester mellett mindig ott áll Duma Ovidiu, a kisváros polgármestere is. Szakács koszorúját piros-fehér-zöld, Dumaét piros-sárga-kék szalag fonja körül. S ez így van jól. Így helyes, így normális, hisz az alpolgármester (aki Petőfi Kör elnöke is) elsősorban a helyi magyarságot képviseli, a polgármester pedig a román lakosság mellett és fölött a román államot.

Mint említettem, régóra kijárok a magyar szabadság erdődi ünnepségére, de soha senkitől nem hallottam, hogy a román nemzeti színek sértenék önbecsülésünket, vele szabadságunk szellemét, hogy nem illenek Petőfihez, s nem kellene szobra alá a magyar színekhez tenni! Szerintem éppen ez: egymás értékeinek és szokásainak az ilyen tisztelete biztosítja Erdődön az egyensúlyt, a magyarok, svábok és románok békés együttélését.

Hogy ez mekkora érték ma, csak azok becsülhetik meg igazán, akik tudják mi történt a kisvárosban 1990 márciusában, amikor „ismeretlenek" szétverték a vár alatti tónál lévő Petőfi obeliszket, és az ünneplő magyarokat melegítőbe öltözött, botokkal hadonászó szekusok állták körül. Akik csak azért nem mertek ütni is, mert az ünneplők sokkal többen voltak!

Mindez a kovásznai hajpánt (kordeluca) kapcsán jött elő bennem. Talán kellene a fürdővárosnak is egy olyan lecke, mint amilyet Erdőd kapott 90 tavaszán? E nélkül nem elég világos: csak úgy várhatjuk el, hogy mások tiszteljenek bennünket, nyelvünkkel, ünnepeinkkel, szokásainkkal, énekeinkkel, zászlóinkkal, hajpántjaikkal együtt, ha mi is tisztelünk másokat, mindazzal, amit az előbb felsoroltam? Na és, ha a mi ünnepünkön tette fel az a román kislány a nemzetiszínű hajpántot, azzal a mi nemzetiszínünk kifakult, netán megsemmisült? Dehogyis!

Csak olykor fölöslegesen túlteng bennünk a nemzeti büszkeség, s a kötekedő magyar kivagyiság. Ugyan, ha Petőfi a magyar mellett elfogadja egy másik nép trikolorját is, akkor mi miért ne fogadnánk, különösen, ha minden józan érdekünk ezt kívánja?

Világosabban kellene végre látnunk, hogy nem a haj fölötti pántban, hanem a haj alatt van az önmagunk számára nagyobb baj! Miként erre már mások is egyértelműen céloztak ebben a rovatban!