Jó az, hogy Kuszálik Péter visszatért a nyilvánosság porondjára. Nem csupán gyűjtögeti, címkézgeti, leltározza, amit mások írnak – roppant fontos, hiszen anélkül aligha lenne erdélyi magyar sajtó- és médiatörténelem –, hanem a kényes kérdéseket nem kerülgető fanyar humorával maga is elmondja a véleményét. Az autonómia közhelyeivel kapcsolatos mondatait jónéhányan a szívükre veszik, mások legyintenek rá, megint mások internetes fórumokon arra buzdítják: gyere csináljad, ha jobban tudod!

És itt kellenne valamit hozzátenni: autonómia-ügyben hiába van bárkinek bármiféle észrevétele, a Székely Nemzeti Tanács ügyet sem vet rá, az autonómiát a saját birtokának tekinti és bárkivel szemben úgy viselkedik, mint annak idején a homokba rajzoló Arkhimedész a római katonák közeledtén: Noli tangere circulos meos – Ne bántsátok a köreimet!

Már pedig a köröket bántani kell, ha valóban autonómiát akarunk. Az a dr. Csapó-féle tervezet, amelyet az SZNT magáénak tekint, már megírása pillanatában, részleteiben és egészében, elméleti felépítésében és gyakorlati következtetéseiben idejét múlta, valamiféle középkori központosított városállamot szeretne megteremteni annak a Romániának a közepében, amely csigalassúsággal ugyan, de elindult a nyitott, nyugat-európai típusú demokratikus társadalom létrehozásának útján.

A rendtartó székely falu és a rezerváció nosztalgiája a huszonegyedik században az áru- és pénzforgalomra, az emberi utazásokra és információkra nyitott világban, az egyéni, csoportos és közösségi érdekek mindegyre átalakuló, rendkívül szövevényes hálójában: nem működik. Az az idő lejárt, amikor becsukom magam mögött a kaput, és otthon csak én vagyok az úr: kizárólag a saját kutamból húzom a vizet, a saját trágyadombomra öntöm a szennyvizet, a saját pityókámat eszem meg, a saját erdőmet tarolom, fát viszek a papnak, hogy megkeresztelje a gyermekemet és eltemesse a nagyapámat, a saját gyertyámat gyújtom meg, ingem-gatyám magam varrom, a megyebíró eldönti a nadrágszíj-földek közötti határvitákat és az utódok nem akarnak semmi mást, mint tökéletesen beilleszkedni az elődeiktől örökölt rendbe.

Hogyha valóban autonómiát akarunk, akkor nem elegendő a fogalom hangoztatásának pótcselekvése akárhány zászló kíséretében, hanem pontosan le kell írni, hogy mit szeretnénk. Rá kell tekinteni az életre, annak minden vonatkozására. A gazdaságra, a kultúrára, az oktatásra, az egészségügyre, a szociális ellátásra, a közlekedési, szállítási és ellátási infrastuktúrára, a közigazgatásra, a város- és faluképre, a népességre és szerkezetére, a szakmai ellátottságra, a településszerkezetre, pénzügyi vonzatokra és emberközi kapcsolatokra valamint mindazokra az intézményekre, amelyek jelenleg mögöttük állnak. Ha pedig elkészült ez a jegyzék, és társítani is tudunk hozzá valamiféle olyan érdek-térképet, amely meg tudja magyarázni, hogy két szomszédos székely falu például miért nem tud megegyezni tulajdonjogi vagy közös pályázati kérdésekben, akkor hozzáfoghatunk ahhoz, hogy pontról-pontra megvitassuk a jegyzeteinket: jelenleg hol vagyunk képesek az önálló, helyi döntésekre, hol kellene tágítani a hatásköröket, mit kell megtartani, miről lehet lemondani.

Ha pedig ezzel is végeztünk, akkor újból áttekinthetjük az intézményeinket, egymás közti viszonyaikat, a fölé-, alá és mellérendeződéseket, majd megtervezhetjük azt is: a székely társadalom hogyan képes ellenőrizni saját megválasztott vagy kinevezett vezetőit, hogy ne térjenek a "mindentudás" és az önkényeskedés útjára. Ha pedig mindezzel készen állunk, ha úgy tetszik, működőképes algoritmusba foglaltuk, akkor ezt le lehet fordítani a jogigénylés nyelvére, és odaállhatunk a romániai törvényhozás elé: igen, ezt akarjuk és képesek is vagyunk véghezvitelére.

Ha nem így cselekszünk, a közhelyek és az érzelmek világában maradunk. Tévedés ne essék: ez utóbbiak is fontosak. Csakhogy ne feledjük: az oly sokat emlegetett magyar nemzet is akkor vetkőzte le elmaradottságát és akkor alkotott nagyot, akkor tartott lépést Európával, amikor a ráció és a gyakorlatiasság került előtérbe. Ha nincs a tizenkilencedik és a huszadik század nyitottságra alapozó és felzárkozást igénylő fordulója, akkor ma aligha lenne amit mutogatni a magyar közszolgálati televíziókban.

Autonómia: mi magunk döntsünk a minket érintő kérdésekről.

Ilyen egyszerű. Legalábbis ezt szokták mondogatni a politikusaink.

Csak a minket érintő kérdések a bonyolultak. És mindaz, ami a „mi" névmás mögött rejlik.

És a „döntsünk" mikéntje, hogyanja.

Az SZNT azt gondolja: a fogalom hangoztatása elég mindennek a pótlására.

Nem elég. Csak az önigazolásra.