Vannak kis Erdélyünkben olyan szavak, amelyek gyakori ismételgetésével jó kis karriert lehet befutni. Ilyen az autonómia főnevünk, amely szépen cseng, a szó eleji magánhangzó-torlódást néhány kupica otonómijára változtatja, de a jelentése nem csorbul. Ellenkezőleg, akkor válik igazán harciassá az, aki kéri.

Az erdélyi autonómiaküzdelemre többen igyekeztek rátelepedni, az egyik legsikeresebb azonban az az Izsák Balázs, aki hosszú éveken keresztül az erdélyi magyar politikum fölött lebegtette magát és a Székely Nemzeti Tanács nevű szervezetet. Ennek az első elnöke Csapó József, az RMDSZ hajdani szenátora volt. Ő készítette azt a „remek” autonómiatörvény-tervezetet (http://gecse.eu/sznt.htm), amelyet közfelkiáltással fogadtak el 2004-ben, és amelyben részletesen foglalkozik Székelyföld elnökének a feladataival – már elnézést, de ezzel együtt is csak vázlatnak tekinthető.

A tanács második elnöke Fodor Imre, Marosvásárhely egykori polgármestere volt, aki azért a taktikai bravurjáért marad emlékezetes, hogy meghosszabbította a szavazóirodák nyitvatartási idejét. Így maradt ideje Dorin Floreának és csapatának  először megnyerni a választásokat.

A harmadik elnök pedig Izsák Balázs – ő az, aki a legátlátszóbban húz hasznot az úgynevezett autonómiaküzdelmből, és igyekszik, minden eszközzel kisajátítani azt. Ezt nem én állítom, hanem az SZNT nyolc széki alelnöke közül öt – tehát a többség. Az élen azzal a Farkas Csabával, aki egyszer már megpróbálta kiragadni Izsák kezéből az autonómia varázspálcáját, de alulmaradt a választáson. Az ügy, fülkeforradalom (vihar a biliben) hangulata ellenére rávilágít az egész autonómiásdi legnagyobb hibájára.

2013-ban indult a Székely szabadság napja elnevezésű rendezvény Marosvásárhelyen, amelyet már akkor több közéleti személyiség, újságíró és civil kritikusan fogadott. Nyilván, ők hazaárulóknak minősültek, akik egy követ fújnak a büdös magyarfaló románokkal. Aztán ahogy teltek az évek, bebizonyosodott, hogy a postaréti rendezvény nem más egy köldöknézegetős önámításnál. Az SZNT belső ellenzékének tagjai úgy fogalmaznak, hogy egy kis kulturális műsorral, amelynek végén ugyanazok a szónokok ismétlik el évről-évre ugyanazt, nem lehet eljutni az autonómiáig.

Mondanám azt, hogy észhez tértek, és hat év után felismerték azt, amit mások már a székelykedés elkezdésekor elmondtak, de valószínű csak egy erőtlen puccskísérletről van szó, amely a leglényegesebb kérdés fölött elsiklik. Az autonómia nemes ügye melletti kiállásra összeverbuválódott emberek jelentős többsége jóhiszemű, akikben ott pislákol az úgynevezett nemzeti érzület, fontos számukra a nemzeti önazonosság kinyilvánítása. Nem hallgathatjuk el azonban azt, hogy ezeket az embereket megvezették, úgy vitték táncba őket, hogy gőzük sem volt arról, hogy az egyik nóta után melyik a következő, csak járták, mert tetszett a refrén. De nemcsak nekik nem volt halvány lilájuk a hogyantovábbról, hanem Izsák Balázsnak sem. A petíciózás, a Nyugathoz fordulás, a prefektúrának bélyegző nélküli kiáltványátadás egyszerre nevetséges és szánalmas. Ahogy az is, hogy a megvezetett emberek tucatjai évek óta nem látják azt, hogy itt tulajdonképpen nem az autonómiáért folyik a harc, hanem a magyar szavazatokért. Ha az autonómiáért folyna, akkor törvényekkel és a bukaresti politikummal hadakoznának, akkor nem leporolt törvénytervezetet nyújtana be magánakcióként a parlamentbe egy képviselő a látszat kedvéért, hanem jól átgondolt stratégiák mentén zajlana a meccs.

Ez azonban sokkal melósabb lenne, és kevésbé látványos is. Nem lehetne megbélyegző cimkeként dobálózni az autonómiaellenes kifejezéssel. Sajnos ez nélkülözhetetlen elemévé vált az önjelölt, ám saját elképzelés, eszköztár, üzenet nélküli politikusok szókincsének. Elég hosszú ahhoz, hogy a kimondása alatt legalább háromszor megrázható legyen a jobb ököl. Autonómiaellenes bárki lehet – az, aki kompromisszumot köt a román pártokkal, aki koalícióra lép velük, az duplán az, de az is gyanús, akinek nincs SIC-feliratú öntapadós matrica az autóján vagy nem viszi magával a székely zászlót a csíksomlyói búcsúra. Ilyen autonómiaellenes volt már Kelemen Hunor, mert nem csapott az asztalra, megkapta ezt a jelzőt Markó Béla, mert ő Markó Béla, de megkapta több polgármester is, mondjuk, ők kapcsoltak és elkezdték kirakosgatni a zászlókat és keveset szóltak az autonómiáról.

Az SZNT eddig mondhatni sikeresen játszotta ki ezt a kártyát. (Ha nem lenne sikeres, nem lebegne a felszínen évek óta.) Viszonylagos nyugalom honolt a szervezeten belül, ez adhatott is egyfajta biztonságtudatot Izsák Balázsnak, de most egyesek elkezdték számlálni a napjait. Ami nem is baj, hisz valóban itt az ideje az elszámolásnak. De az elszámoltatókat is csak a vérszag motiválja, nem tenni akarnak, hanem eltenni láb alól. Vesztesek akciója ez, amely vesztessé tett már jó ideje egy egész közösséget, amely rendezvényeket kap, tartalom nélkül, szavakat, eszme nélkül, önjelölt mozgalmárokat, vízió nélkül.