Farkas István: A közösség Seldon-válsága
Isaac Asimov víziójában 12 067-ben a korrupció és a társadalmi tehetetlenség káoszba lökte az Első Galaktikus Birodalmat, amelynek elkerülhetetlen volt a megsemmisülése. Hari Seldon matematikus-pszichológus a Második Birodalom felépülése közötti harminc évezrednyi időszakot mindössze ezer esztendőre akarta rövidíteni – mivel tisztában volt tudománya korlátaival, a megfelelő időben a megfelelő helyre helyezte tanítványait, hogy a mester számára kedvező döntésekre bírják az aktuális hatalmasságokat. Ezt a narratívát próbálja Romániára erőltetni Klaus Iohannis államfő, kidomborítva azt, hogy társadalmunk olyan Seldon-válságokat él át, melyek során a cselekvési lehetőségei olyannyira leszűkülnek, hogy kizárólag az általa megszabott ösvényen indulhat tovább a „Második Birodalom” felé.
Ilyen ösvény az EP-választásokkal egyidőben tervezett igazságügyi referendum, amelynek irányába kezdetben csak vonakodva tett lépéseket Iohannis, visszatáncolni azonban nem tudott. Itt azonban sajnos a veszteségek azok, amelyekről több szót kell ejteni. Egyrészt: mennyire erodálja a népszavazás intézményét az a tény, hogy az államfő politikai tőkeszerzés céljából írja ki. Érdemes elgondolkodni azon, hogy tette mindezt a Velencei Bizottság – amelyre az igazságügyi törvények módosításakor hivatkozott, bírálva a PSD-t – referendum megszervezésével kapcsolatos 2006-os ajánlása ellenére, amelynek egyik pontja akár úgy is értelmezhető, hogy a referendum más választásokkal egyidőben történő megszervezésével sérül az objektív tájékoztatás elve. A közpénztolvajok, a kleptokratikus oligarchátus ténykedésének gátat kell szabni, de nem azért, hogy győzelemittasan, in medias res stílusban kezdhessük kampányunk, mert így a választó szájában a totálhiábavót kényelmetlen utóíze marad csak meg, és nem annak biztos tudata, hogy a leválthatatlan hatalom is megingatható. Bár Klaus Iohannis államfő hatástalanításra váró aknát lát abban a Szociáldemokrata Pártban, amely megpróbálja kifogni a szelet a vitorlájából, számolnia kell annak veszélyével, hogy a PSD-gépezet beindulásával 30 százalék alá kerül a részvételi arány. Ezzel teljes egészében hiteltelenné téve azt a kezdeményezést, amely nem ügydöntő jellege miatt viszonylag könnyen súlytalanná alakítható. Ugyanakkor fokmérője lehet annak, hogy valóban az ügy mellé állnak a civilek vagy csak hepciáskodásról van szó, amelynek manifesztációja nem jut el a szavazófülke magányáig.
Klaus Iohannisnak nem volt nehéz meghallani a nép szavát, ő volt az, aki az elmúlt időszakban folyamatosan – ám nem minden alap nélkül – megpróbálta melegen tartani az igazságszolgáltatásra törő szocdemek elleni közhangulatot a politikából kiábárndult hashtag rezist mozgalom tagjaiban. Akiknek a kegyeire éppúgy pályázik a Cioloș-Barna tandem, mint Orbán Lajos magát liberálisnak nevező pártja. A jobboldali választótábor mobilizálása lehet az egyetlen, ami kvázi biztos szavazatokat hozna a referendummal a Klaus Iohannis által támogatott PNL-nek, ám nagy annak a rizikója, hogy a kemény mag peremén lévők az USR-PLUS-t erősítik majd. Gyorsan tegyük hozzá, hogy az újrázni készülő államfőre igencsak komoly veszélyt jelent Dacian Cioloș, amennyiben az indulás mellett dönt – és ha jól sikerül a főpróba, borítékolható a válasz. A PSD számára kényelmetlen lehet a referendum, hisz ahhoz, hogy az ellentábort mobilizálni lehessen éppenséggel ellenük kell majd (alkotmányos) kérdést megfogalmaznia az államfőnek. A nagyobbik kormánypárt azonban könnyűszerrel megteheti azt, hogy gyakorlatilag nem küldi el a választóit vagy kis ügyeskedéssel úgy szervezi meg a referendumot, hogy egy szavazókörön belül két helyiségben lehessen szavazni, külön az EP-listára és külön a referendumra, így 30 százalék alá nyomva a részvételt, hisz az lehet a legnagyobb pofon az államfő számára.
A magyar közösség szempontjából még ennél is kényesebb ez az ügy, mert a számokat elnézve, akár az 5 százalék is elúszhat, hisz ha a jobboldalnak és a civileknek sikerül annyira a rendszer ellen hergelni a közösséget, mint történt az a legutóbbi államfőválasztásokon, a masszív román részvétel és a passzív magyar magatartás rossz ómen lenne a kétfős EP-képviseletnek. Ha annyi új szavazó lesz most a referendummal, mint amennyi volt 2014-ben (5 911 791) 2009-hez (5 035 297) képest, ahhoz, hogy az RMDSZ-nek meglegyen az 5 százalék (és ezzel a két EP-mandátum) 335 ezer szavazatot kell összegyűjtenie. A matek akkor jön ki, ha 37 százalékos lesz az országos részvétel és a jobboldali román pártoknak nem sikerül nagy arányban mozgósítaniuk. Az RMDSZ szerdán iktatta az EP-listáját a Központi Választási Irodában, és adta le a szükséges 200 ezernél jóval több, 320 ezer támogató aláírást. Ez bizakodásra ad ugyan okot, azonban tulajdonképpen csak arról van szó, hogy nagyon jól működő szervezetként rutinosan összegyűjtött egy halom kézjegyet (bizonyítva, hogy nagy tapasztalata van ebben), ám ez korántsem jelenti azt, hogy hátradőlhetnek, mert egyáltalán nem biztos, hogy a 320 ezer ember el is megy szavazni. És ha elmegy, akkor a tulipánra pecsétel. A vészharangot kongatni nem szabad, de azt a polgármestereknek tudatosítaniuk kell, hogy bár most még nem az ő székük forog kockán, attól még óriási a tét. Hogy mit sikerül ebből értésre adni az erdélyieknek és sikerül-e elnyomniuk az ellenük indított referendum kampányhangjait a szociáldemokratáknak, azon áll vagy bukik a magyar képviselet léte. Annyit azonban tudniuk kell az erdélyi magyaroknak, hogy voksolni anélkül is lehet, hogy szerelmesek lennének a magyar érdekképviseletbe vagy annak elnökébe. És azzal jönni, hogy minket nem érdekel a politika, nettó akkora baromság, mint kijelenteni azt, hogy minket egyáltalán nem érdekel, hogy hány százalékban oxigén a levegő. Persze, hogy nem, de attól még belélegezzük. Minden vastagon politika az életben és ha az állampolgárok nem állnak mellé, attól még ugyanúgy az lesz. Legfeljebb más dönt a néma gyerek helyett arról, hogy milyen legyen a szülőföldje, Erdélye.