Nem tudom, más hogy van vele, de én mégsem tudom elhinni, amit poszt-posztmodern korunk reinkarnálódott Pangloss mestere, Klaus Werner Iohannis állít: hogy kisebbségek számára ez a világ a létező világok legjobbika. Olyannyira, hogy mi, magyarok szóra sem érdemesülünk.

Igaz, a zsidóknak felrakta a kopott lemezt („Románia a térségben modellértékűvé vált a holokauszt-emlékezet megőrzése, a múltja őszinte felvállalása, az antiszemitizmus elleni harc, illetve az idegengyűlölet, a rasszizmus, a populizmus és a gyűlöletbeszéd visszaszorítása terén”).

Mintegy a modellértékűség bizonyításként Aurelian Bădulescu, Bukarest alpolgármestere egy levélben azt válaszolta a romániai antiszemitizmust figyelemmel kísérő szervezet elnökének, Maximilian Marco Katznak, hogy „térjen vissza oda, ahonnan jött”. Döbbenetes, hogy Bădulescu Katz elégedetlenségét amiatt, hogy a bukaresti önkormányzat egyelőre meghiúsította a holokausztmúzeum létrehozását, azzal is fokozta, hogy az antiszemita Ion Antonescu tábornoknak szobrot emelnek Bukarestben. Bődulescu a gyűlöletbeszéd visszaszorulását azzal a kedélyes megállapításával illusztrálta, hogy Katz csak vendég Romániában.

Így vagyunk mi, magyarok is megtűrt vendégek szülőföldünkön. Másodrendű állampolgárok.

Az elsőrangú állampolgárok – például az az ifjú hölgy, aki felgyújtotta Nagyváradon a magyar zászló – természetesen nem élveznek kivételt ebben a kisebbségeknek épített paradicsomban, csak egyenlőbb az egyenlők között. Így meg is szüntetik ellene az eljárást. A másodrendű korondi polgármester, aki ki merte írni a zömében magyar falu polgármesteri hivatalára, hogy Községháza, nos, neki sem büntetést, csak tandíjat kell fizetnie. Nem egészen 100 ezer eurót azért, mert a román igazságszolgáltatás megtanította arra, hogy a községháza lejárt szavatosságú, használata bűncselekmény. Mert a tűztől nem kell félni, ám a szó veszélyes fegyver.

Bizonyította a másodrendűség előnyeit  a Külügyminisztérium is, amikor Kelemen Hunor RMDSZ-elnök panasszal élt amiatt, hogy Ukrajna megtiltotta a beutazását Kárpátaljára. A minisztérium reakciója nem a szinte pavlovi reflex-szerűen kötelező nagykövet behívása és számonkérése lett, hanem egy atyai jó tanács Kelemen Hunornak: fordulhat ukrajnai bírósághoz jóvátételért. Ugyanis a Külügyminisztériumban is dolgozik egy kis panglosz, aki madárnyelven elmagyarázta, ami történt, az a lehető legjobban történt, nincs is diplomáciai lehetőség fellépni egy romániai magyarért, de ő bátran fordulhat ide is, meg oda is.

Ide is kellett Kelemen Hunornak fordulnia, hiszen a tegnap a bukaresti törvényszék és a táblabíróságon Gheorghe Funar pártjának a Mi Romániánk Párt (tetszik érteni?) vádjait kellett cáfolnia. Az RMDSZ alkotmányellenes politikai szervezet, amely az ország területi épségét veszélyezteti – fogalmazta meg K. W. Panglosz Iohannis állításának antitézisét Funar. Mintha csak a Politikai múmia bosszúja című vígjátékot látnók. Amely azonban előrevetíti a nacionalizmus feltámadását és térnyerését a kisebbségek paradicsomának titulált Romániában, amely azonban – csak az nem látja, aki nem akarja – mindig is az Édentől keletre tolódott.

Aki pedig azon csodálkozik, hogy a hazai igazságszolgáltatás nem átallja, hogy az Alkotmány és a Románia által ratifikált nemzetközi egyezmények betűjével, szellemiségével teljesen szembefordulva hozzon igazságtalan döntéseket, az gondoljon arra, hogyan is állunk Iustitiával. A napokban a Ceaușescu-korszak buzgó odaadásáért sokat dicsért ügyésze, ma, 30 évvel a rendszerváltás után (kb. olyan lehetett, mint a zoknit a színéről visszájára fordítani, s úgy húzni a lábra) az ország igazságügyi minisztere, Tudorel Toader vizsgáztatta a volt politikai foglyok sorsát megkeserítő, azoknak kegyelmet nem adó ügyészt, Augustin Lazărt a főügyészi állás újbóli betöltésére. S még csak nem is ez a legfájóbb a tragikomédiából, hanem az, hogy a hazai társadalom meghasonlott, van aki Tudorel, van aki Augustin oldalán ránt kardot, s így az igazságszolgáltatás csatamezővé változik. A táborok egyvalamiben látszanak egyetérteni. Az időnként, elsősorban kampányok idején elhangzó harckiáltásban: üsd a magyart, ne siránkozz!

Ezért van az, hogy én nem tudok hinni K. W. Panglosznak, nem hiszem el, hogy Románia a létező világok legjobbik helye a kisebbségeknek. Maga Voltaire is karikírozva alkotta meg a derűlátástól elvakult Panglosz mester figuráját, azt kívánta elérni, hogy ne legyenek panglosszok a világban. Nem sikerült.

Azt azonban megtanulhattuk Voltaire-től, hogy kell tiltakozni, akkor is, ha az eredmény, helyesebben az eredménytelenség előre kiszámítható. (Ő állítólag még egy földrengés ellen is tiltakozott, jelezve, hogy az önkényt legfeljebb elviselni, de szótlanul eltűrni nem lehet, és nem is szabad. ) Így ezt teszem én is: tiltakozom az erdélyi magyarság elleni – egyre gyanúsabban összehangoltnak tűnő – támadások miatt.

Más eszközöm nincs, csak a szavam és a szavazatom. Élni fogok velük!

Elnök úr – noha bizonyára nem olvassa el szösszenetemet –, emlékeztetem, hogy van a Candide-ban egyetlen őszinte párbeszéd az önéhez hasonló hurráoptimizmusról. Ajánlom az Ön és mindannyiunk (másodrangúak) plusz mindannyiuk (elsőrangúak)  számára, megfontolására:

„– Mi az az optimizmus? (...)

– Semmi más, sajnos (...), mint annak a dühös bizonygatása, hogy minden a legeslegjobb, mikor minden a legrosszabb.”