Piros ünnepnap a mai – nemcsak a naptári írásmód miatt, hanem maga a sztori véres. A keresztények hite szerint Jézus, az Isten fia, nemcsak szimbolikusan, hanem a szó szoros értelmében is életét adta az emberekért. A megváltáskoncepció a keresztény hit legbonyolultabb misztériuma, amely az évszázadok során rárakódott szokások mögött univerzális elemeket tartalmaz. A suméroktól az egyiptomiakon át a görögökig, valamennyi nép jó étvággyal majszolta a halált legyőző újjászülető isten történetét, a feltámadást azonban kétségkívül a kereszténység járatta csúcsra. A képlet egyszerű: vagy hiszünk abban, hogy az istenfia meghalt, alászállt a poklokra és harmadnapon föltámadott vagy nem. Vagy elhisszük, hogy Jézus szenvedése és halála után az Atya kiengesztelődött „mindennel, ami a földön és a mennyben van”, vagy nem.

A keresztények azt mondják, hogy ők aztán elejétől végéig hiszik ezt a véres, ésszel felfoghatatlan, de szívvel nagyon is érthető történetet. Az igazi lényegnél, a kiengesztelődés kultúrájánál azonban megakad a dolog – sok esetben nem lépi át az Isten és ember kapcsolatának határát, a templomhérosz nem tudja kezelni kisebbségi/többségi helyzetét. Beteges szólamok ismételgetésétől hangos ez az időszak is. Tönkreteszik a jogállamot, politikai igába hajtják az igazságszolgáltatás szent tehenét, közigazgatási bíróságon támadják meg a katolikus iskola újjáalapítását, új töltényeket helyeznek a szimbólumpolitizálás tárjába. A megszokott viselkedéssémákból senki nem akar kimozdulni, a vak politikai fundamentalizmus negatív spirálja fekete lyukként szippantja be azokat, akik megpróbálnak józanul gondolkodni ebben a helyzetben, így csak a tátogtatók maradnak a reflektorfényben, de ők állnak rendületlenül, óvodásként, artikulálatlanul mondják a betanított leckét: „nemcsak a település, hanem az egész magyarság elleni cselekedet ez”, „a hivatalos nyelv Romániában csak a román lehet”. A sajátos konspirációs elméletekkel terhelt korban a kinekvantöbbesze taktikát lassan senki nem használja már. Nincs nyugalmi politizálás, és ebből kifolyólag viszonylagos nyugalom sincs.

Pedig ahogy Jézus halának és feltámadásának van „előzménye” más kultúrákban, ugyanúgy találhatnak példát a közélet alakítói is. Így, húsvét táján még aktuális is Deák Ferenc emlékezetes, kiegyezést „előkészítő” húsvéti cikke.

Politikusainknak, közéletünk alakítóinak, a bozótharcban érdekelteknek a horizontokat kellene tágítaniuk, nem pedig örökösen az „itt vagyunk” mantra üres frázisait puffogtatniuk. Ehhez természetesen gondolkodni kellene, ami manapság luxustevékenység, a politikus sokszor inkább megfizet ezért valakit. Aztán, ahogy lenni szokott, kis pénz, kis gondolat, nagy pénz, eldurrant agy. A határmozgatások megviselték a közösségeket, megsebzett identitásunk legitimnek vélt sebeit valóságtapasztalatként mutatják be, abszolút igazságként lobogtatva azt. Ám sem a nemzetállam, sem a nemzetek Európája nem tud és lehet, hogy nem is akar helyzetmegoldó lenni.  Elzúgott a rendszerváltó forradalom, a NATO-csatlakozás, beléptünk az Európai Unióba, amelyektől megváltást remélt többség és kisebbség, ám ehelyett húsvéti csokinyuszit kapott, szépségtapaszként. Folytatásos regény főszereplőiként olvassuk az újságokban, brazil szappanopera hőseként látjuk a hírtelevíziókban az egymással habzó szájjal veszekedő román politikusokat, a tenyerüket a háttérben dörzsölgető, a pillanatra váró magyarokat, az álöntudatra ébresztett #rezist-civileket, a szolgálatos feljelentőt, a magyar közösség ellen izgató volt államfőt, tévésztárt, technokrata kormányfőt, a kiegyensúlyozott közélet megteremtése helyett politizáló államférfit, a kommunista pribékmúltja miatt lemondó, ám busás nyugdíjjal jutalmazott főügyészt,  a kormányból kicsinált gondolkodókat, a távvezérléssel működő korrupcióellenes küzdelem árnyalakjait. Ez nem ábrándvilág, hanem kőkemény valóság. Mert elhangzik ugyan a templomokban, hogy a bűn és a halál az emberiség egyetlen problémája, a falakon kívül zajló meccsekben erről a mélyebb valóságról megfeledkezünk. A feltámadás hitében és szellemében, a bűn legyőzésének szándékával és erejével való kormányzásban, felelős politizálásban a bebetonozódottnak tűnő valóságunk kártyavárként omlana össze, és épülne új helyébe.  „Ti vagytok a földnek sói”, „Ti vagytok a világ világossága” üzeni a szentírás – ha ez így van, ezt kell megmutatni. A kereszténységnek politikai (nem politizáló!) küldetése van – ha a bűnbakszerepre leginkább kvalifikált politikum nem tudja visszatartani a romlást, megízesíteni az életet, tegye meg azt a civil felelősségtudat. Legyenek ők a húsvét hősei, akik elhozzák a kiengesztelődést. #mutassákmeg