Nemrég egy kedves ismerősöm nekem szegezte a „Mit is akarhat ez a kormány?” kérdését, s bevallom lehajtott fejjel, hogy igen kínosan tudtam csak válaszolni neki. Beszélgetőpartnerem ugyanis értő és érteni akaró ember, de nem „veszi” azt az plasztikérték-, torznézet-, érdek- és ideologoid kavarodást, amelyre pontosan illik a politika minősítő jelző.

Azt hiszem, akkor sikerült a hazai polit-„ízekből” kóstolót adnom neki, amikor elkezdtem a történelmi jelenkorban már leminősítést jelentő büzantion szót (kisbetűsen) használni. Egy nagyobb elméleti hajtűkanyarral azonban elkerültem így egy, a témával távoli rokon kérdéshez, s ez már nem csupán Romániáról szólt – valahogy így: „Mit is akarhatnak a pártok?” Egyre inkább úgy érzem, hogy nem csak a tegnapi-mai jelszavakra kell figyelni, hisz mind jobban elkopnak a jelenleg trendi „megszorítás”, „fiskális szigorúság”, „államkassza-hiány” és „fizetésképtelenség” fogalmak, s helyükbe kerül valami ködösen fontosabb. Még nem bontakozott ki teljesen, de adott esetben ijesztő tömegű, tömörségű mélységet sejteni a már látható munkanélküliség alatt.

Az elmúlt évek gazdag gazdasági és politikai szótépés-terméseiből ismerősek a megszorításokhoz kapcsolható, fentebb említett fogalmak, amelyeket ismét valami egyre kevésbé kedveshez, a bankvilághoz és lehetséges krízismegoldó képességéhez köthetünk. Ezek a fogalmak és a hozzájuk kapcsolható jelenségudvar éppen el-, vagy sokat használtsági fokuk miatt egyre távolabb kerülhetnek a valós élettől, valahogy úgy, ahogy a szőnyegbombázás gyilkos, de egyre személytelenebb.

A fásultság és távolságtartás ellen szól, hogy ezek a jelenségek egyre nagyobb munkanélküliséget takarnak Európa-szerte, s nem is akármilyent, hanem olyant, ami a középréteget érinti. Megkövetem, ha valaki ezt úgy érti, hogy a létminimumon vagy alatta tengődők krónikus munkanélkülisége kevésbé tragikus és destruktív hatású kisebb és nagyobb szociális csoportokra nézve egyaránt.

Nem erről van szó, hanem arról, hogy a középosztály nem csak a munkahelyhiányra nincsen felkészülve, hanem a presztízs- és státusvesztésre sem. Számára ez új, sokkoló. Könnyen lehet, hogy politikai szinten képezi le frusztrációját, s vagy pártot emel magának, vagy belebújik egy már létezőbe, amely demagógiával helyettesíti a pénzügyi megoldásokat, szólamokkal a törvénytervezeteket, parancsokkal a rendeleteket..., hogy majd újra felgyúljon a Reichstag, akárhol legyen is az.

Lehet, hogy a monetáris politika és döntőképesség szintjén az EU lassan már csak Német- és Franciaországból fog állni. Lehet, hogy minden más uniós állam nézőként kiül majd a saját országa küszöbére, hogy végigélvezze, mi is történik vele, ha Berlin inflációs fékként, de mindent fékezve használja az Európai Központi Bankot, Párizs pedig az európai ökonómia általános stimulálására és a munkanélküliség csökkentésére vetné be.

Szóval: mit is akarhatnak krízisnémet mintára ezek az újpártok, és mit a válságfrancia modell alapján?