Széthullunk, és skizofrén állapotunkat úgy próbáljuk összelapátolni. Hogyan?

Igaza van a jobboldalnak akkor, amikor – a baloldal nyomán – azt állítja, hogy a posztmodern társadalmak széthullottak, és tanácstalanok. Ezt rendszerint a Nyugat kritikájaként tálalják, és új gondolatként (hiszen ki hallott a frankfurti iskoláról néhány egyetemi hallgatón és – fura módon – összeesküvés-elmélet-hívőn kívül).

A jobboldal szélén erre a krízisre csatlakoznak rá új celebek, olyanok, mint Tommy Robinson, Jordan Peterson, Milo Yiannopoulos, akik számára a megoldás egyfajta új rend kialakítása az káosz helyett.

Csakhogy fontos feltenni a kérdést, hogy mennyiben új káosz ez valóban, és hogyan kezelhető?

A régi társadalmakról kialakult az a képünk, hogy minden a helyén volt bennük, és ebben is van némi igazság. A nemzetállamok kialakulásával egyfajta új identitás és stabilitás vált valósággá, ezek a képzelt közösségek azonban számos más identitást kellett egyesítsenek az emberekben, legyen szó vallásról, társadalmi helyzetről, és – mert ez egyáltalán nem „új hóbort” – szexuális vágyakról is akár. Nem hiába fojtotta el a szexualitást a kereszténység, és igyekezett keresztülvinni a biopolitikai érdekeit.

Ezek a feszültségek rendre felszínre is kerültek, elég parasztlázadásokra, forradalmakra gondolni, amelyek egy részéről ma szabad, sőt kívánatos megemlékezni, másik részüket illik elfelejteni, vagy új tartalmukat átalakítva újra „eladni”.

Azokhoz a korokhoz képest, amelyekben „mindenki tudta, hol a helye”, valóban másként fest a mostani, részben azért, mert láthatóbbá váltak skizofrén állapotaink, azaz az érzésünk, hogy nem tudjuk, „kik is vagyunk valójában”. Ezt az érzést több politikai erő is kihasználja, dübörög az identitáspolitika, amely számos fontos tényezőt mellőz. A mai jobboldali politika számára ugyanis kizárólag az etnikai és vallási tényezők látszanak fontosnak, liberálisok pedig a szexuális és nemi kisebbsége, nyomokban pedig diszkriminált vallási közösségek mellett szólalnak fel. A baloldal elfelejtette, hogy mi a feladata: a kapitalizmus logikájára rámutatni, azzal szemben pedig új utakat építeni, és képviselni azokat, akiknek leginkább van rá szükségük. „A baloldal (1) antikapitalista, (2) egalitárius, (3) internacionalista, (4) feminista, (5) evilági”, ahogy azt Tamás Gáspár Miklós írta.

A posztmodern ember pörgő Insta-feedek és villogó reklámok, a folyamatos fogyasztás és piaci logikába terelt szolgáltatások csapdájában, skizofrén állapotban van, ahogyan némiképp az elődei is, akiknek megvoltak a maguk belső feszültségei és identitásválságai. Kapaszkodókat keres az életben, mert az információáradat, a valóság képekké változása, a globális folyamatok áttekinthetetlensége nem is terelheti más irányba. Azok a nagy narratívák, amelyek például a mitikus, fehér és keresztény Európát „védik” szemben az idegenekkel, népességcserétől rettegnek, stabilitást ígérve a feltételezett káosz helyett, mellőzik a múlt és jelen valóságát is: a széthullóban levés folyamatos, valódi fenyegetését. Azt ígérik, hogy létrehozható egy az értelmezésük szerint heterogén társadalom (máskor homogén társadalomért küzdenek), amelyben mindenki megtalálja a helyét bölcsőtől a koporsóig – miközben erre sem forgatókönyv, sem eszköz, sem valódi akarat nincs.

A paradigmaváltás szélén, amikor a liberális demokráciák és kapitalizmus (korábban feltételezett) testvérisége szétbomlik, ez az örökös – és már így is erősödő káosz – újabbakat termel ki a hamis ígéretek miatt. Tovább tagolódunk, új narratívák bukkannak fel, és ki a gazdasági növekedésben hisz, az „európai értékekben” (nem emlékezve gyarmatokra, holokausztra, világháborúkra, kobaltbányák rabszolgaként dolgozó gyerekeire, kizsákmányolt ruhagyári munkásokra stb.) meg a szavazatok megváltó erejében, új pártokban és politikai szereplőkben, ki pedig abban, hogy visszahozza a dicső múltat, amelyben a miénk egy áldott haza, az ellenségé egy barbár szemétdomb.

Eközben közeleg a globális ökológiai katasztrófa, nőnek az egyenlőtlenségek, háborúk éppúgy fenyegetnek szerte a világban, a Steven Pinker-féle optimisták meg egyre hangosabban mondják, hogy jobb a helyzet, mint valaha. A baloldal harmadik utas, megalkuvó politikai alakulatai jellegtelenek és jelentéktelenek, azokat pedig, akik visszatérnek a valódi baloldalhoz, démonizálják táboron belül és kívül – így például azt a Bernie Sanderst, aki a huszadik század közepi szociáldemokratákhoz képest egy mérsékelt fickó.

Csendben hullunk szét, és úgy próbáljuk összelapátolni magunkat. Ez magányos feladat, amelyet viszont nem egyedül végzünk el. Közösen próbáljuk, gyakran egymás ellenében. Kuruzslók és jóakaratú erők állnak a rendelkezésünkre, videók és könyvek, pamfletek és óriásplakátok, reklámok, cikkek, mémek, szakértők és „szakértők”. Felszabadulni nehéz, mert elcsábít a hozzánk hasonlók akolmelege, ahonnan kikerülni még nagyobb bizonytalanságba tol bele. Mind azt gondoljuk, hogy igazunk van.

A valóságban valahol a totális relativizálás és a totális objektivitás illúziója között található a megoldás, a stabilitás ígérete és a káosz fenyegetése között. Ezt kell megkeresnünk – a magunk áldott hazáját. Saját barbár szemétdombunkon.