Könyveknek ünnepe zajlott e hó elején Erdélynek széltében-hosszában: mármint a kolozsvári Fogoly utcától egészen a csíkszeredai Erőss Zsolt Sportarénáig, s a médiavisszhangból ítélve újból hátrébb dőlhet néhány fokkal a szakma; volt ugyanis érdeklődés (bár hullámzó) az irodalmat promováló események, portékák iránt.

Tavaly óta viszont újabb módi ütötte fel a fejét: a párhuzamos fesztiváloké. A hazai prérin három ilyen seregszemle, plenárisan megnyilvánuló, és immár intézményesedett könyvvásár létezik, a kolozsvárin és a szeredain kívül az idén negyedszázados létét megülő marosvásárhelyi. Ezek mellett kisebb kaliberű (költségvetésű) literátori dzsemborik sorjáznak, illetve a könyvutcák a már szintén klasszikus városnapok – gyakran megtűrt, diszkréten félreeső helyre toloncolt – pandantjaként. No meg az obligát ballagási, tanévzárós, és persze az adventi forrongás, mikor a könyvnek idényszerűen megint ázsiója támad.

Akárhogyan is méricskéljük, nem az a parádésan túltengő naptár; összesítve cirka bő harminc napnyi figyelem, mely a könyvet s holdudvarát övezi egy esztendőben. Mondom-írom, tavalytól megduplázódott a tavaszi könyves roham, magyarán egymásra csúszott a kolozsvári és csíkszeredai könyvmustra. Elsőre azt gondolná az infófaló polgár, hogy ez egy sajnálatos, ám áthidalható szervezési malőr. Idénre kiderült: vannak fokozatok. Nem tisztem, és nem is célom az újbóli egymásra szerveződés hátterének feltárása, s mert kultúrmenedzsmentben sem vagyok járatos, egyszerűen csak a logikára bízom magam, alapjáraton.

Eszerint legalább négy érv szól amellett, hogy e két könyvvásár ne egyazon időben zajoljon (kerüljön megrendezésre – ahogyan botladozó bikkfanyelven szokták a kommünikékben, s némely sajtóorgánumokban is mondani-írni).

A szerzők mindkét város (és vonzáskörzete) közönségéhez eljutnának. A fellépő zenészek, művészek szintúgy; idén Marék Veronikának is örvendhettek volna a csíki gyerekek, miközben Bodor Ádám is találkozhatott volna kolozsvári olvasótáborával.

A szervezőknek olcsóbb lenne, mert ha például Lovasi (vagy bárki eljövendő) előbb Kolozsváron lép fel, s rá egy hétre Csíkszeredán – avagy fordítva, miközben egy idejében leegyeztetett miniturnét tesz más erdélyi színhelyeken is –, a fellépési, utaztatási költségvonzatok pedig oszlanának.

A kiadóknak ismét előnyös lenne a szinkron feloldása, hiszen ezáltal mindkét helyszínen ott lehetnének, és azért az erdélyi editurákra nem az a jellemző, hogy tucatnyi munkatársuk legyen az egyidejű kétfrontos helytálláshoz.

Maguk a könyvkedvelők végképp nyernének az ügyön, mert az eddigieknél még változatosabb, és jó eséllyel színvonalasabb kínálatban lenne részük. 

Erdélyi könyvszakmánk, tehát piacunk és közönségünk igen behatárolt: tudni véljük, hogy a tortát mekkora szeletekre lehet elaprózni ahhoz, hogy még értékelhető rész, és ne morzsakupac legyen belőle. Luxusnak tűnik ebben a kontextusban ez a rátarti (vagy csak megint véletlenszerű?!) párhuzamosság. Hogy kultúrával élni szintén egyfajta luxussá fajult-nemesedett, már a fárasztó szabványevidenciák kategóriájába utalható és nem mentség a fenti esetre. Inkább intő, szándékában jobbító adalék vagy támpont.