Farkas István: Bátorság, uraim, bátorság
A viták ideje lejárt. A hisztik pedig egyre látványosabbak. Trükkök nincsenek, a politikusok elvesztették „varázslóerejüket”, és egyébként is fáziskésésben vannak. De kapunk cserébe keresztbedumálásba csomagolt drámát, akár egy olcsó kapcsolatban – üres hazudozással, nagyotmondással.
A kormány május 23-án arról döntött, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, amely tavaly óta a tudomány és technológiai jelzőkkel egészült ki, felveszi George Emil Palade nevét. A mitokondriumnak nevezett sejtszervecske felépítésének a feltárása kötődik a tudós nevéhez – így elvileg neve megilleti a vásárhelyi orvosit, csakhogy ildomosabb lett volna egy magyar tudós nevével is kiegészíteni. Egyrészt, mert a magyarok építették az egyetemet, másrészt mert ott vannak az etnikai arányok – amelyeket még mindig rossz szemmel néznek – harmadrészt pedig a fennen hirdetett multikulturalizmus miatt. Nem így történt. Június 12-én (!) a román sajtóba is bekerült a keresztelő híre, 13-án a magyar sajtó is lefordította a vonatkozó cikket, 14-én pedig a megyei RMDSZ is kiadta gondolati-zsákutcás sajtóközleményét, szánalmas erőlködéssel tiltakozva „mind a titokban, sunyi módon alkalmazott módszer, mind pedig az átnevezés ténye ellen”. Az egyetem vezetésében kulcsszerepet játszó szenátus magyar tagjai azóta is bölcsen hallgatnak. Nyilván, olyan ez, mint a bentlakásszoba, mindenki a másiktól várja, hogy mosogasson.
Ettől természetesen még ugyanúgy felkelnek a magyarok, elmennek dolgozni, a diákok egyetemre, a nyugdíjasok slattyogni a parkba, ugyanúgy tátják a szájukat, és félre is fordulnak ha valami furcsa, vagy ha úgy tetszik, jogsértő dolog történik. Márpedig a szimbolikus térfoglalás dívik mifelénk.
Mindez természetesen Marosvásárhelyen, ahol recseg-ropog a helyi érdekvédelmi szervezet, ahol kutya-macska barátság van a megyei és a városi RMDSZ között, ahol az orvosi egyetem szenátusából ünnepélyesen kivonultak a magyarok, hogy ne azon kelljen fáradozzanak, hogy hogyan lássanak át a szitán. Egyszerűbb így: kizárni annak elméleti lehetőségét is, hogy bármiféle rálátásuk és ráhatásuk legyen a döntéshozatalra. Arról az orvosi egyetemről beszélünk, amely 2011 óta folyamatosan a közbeszéd tárgyát képezi, részese volt egy kormánybuktatásnak, állandó szereplője a választási kampányoknak (igaz, most az EP-választási kampányban elnyomta az úzvölgyi haditemető), a román–magyar egymásnakfeszülésnek.
Sokszor van az az érzésem, hogy azok, akik az ügyeinket kell képviseljék, a sötétben érzik jól magukat – és elkerekedő szemekkel csodálkoznak afölött, hogy közös dolgaink a történelem szemétdombján végzik. Ellenkező esetben ugyanis nem a sajtó jelentené számukra az információforrást, hanem ők lennének azok, akik megszellőztetnének kemény ügyeket, arccal, öklöt rázva, kommunikációs válaszcsapást mérve mindazokra, akik ujjat húznak velünk, az egyetemünkre törnek. Csak persze ehhez ésszel kell cselekedni, és nem behúzott farokkal szalmaszálakba kapaszkodni, és utólag mormolni a legképtelenebb meséket. Ott van például az egyetem frontembere, Dr. Prof. Leonard Azamfirei, aki a magyar nyelvű orvosképzés elsorvasztására tette fel életét. Ennek a fickónak a ténykedését azonban még félszemmel sem követik azok, akiknek kellene. Február 23-i hír például, hogy a rektor április 27-e és július 2-a között önként felfüggesztette magát tisztségéből, mert benne volt abban a csapatban, amely előkészítette Románia pályázatát az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagsági helyére. Lobbizott, hogy ezt elérjék. Nem sikerült. De Azamfirei nem esett búskomorságba, nem személyes kudarcként élte ezt meg. Hiszen sokkal többet nyert: az önkéntes felfüggesztés után, ha a Mentsétek meg Romániát Szövetség kezdeményezését a szenátus is leszavazza, két rektori mandátum után jöhet a harmadik.
Ez a jóember minimum egy utcahosszal előttünk jár – és nevet a markába, amikor azt olvassa, hogy ő sunyi módon keresztelte át az egyetemet. Idén januárban Dr. Prof. Benedek Imre már megkongatta a vészharangot, akkor azonban az RMDSZ részéről egy még a múlt hetinél is erőtlenebb nyilatkozat volt a válasz, amelyben megemlítették ugyan, hogy Miskolczy Dezső neve is elférne az egyetem homlokzatán, érdemi lépésről azonban nem tudunk. El lehet filózni ugyan azon, hogy ebből a tébolyból, hogyan lehet kivánszorogni, hol siklott félre a dolog, el lehet határolódni, lehet tiltakozni, de a műsornak nagyon úgy tűnik, hogy vége van. Pontosabban véget vetett a gyávaság. Mert a forgatókönyveket a nyers politikai realitás írja, nem a wishful thinking. A placcon pedig állnak tovább, bambán, roppantul felháborodva, azt szajkózva, hogy a történelem nem ismételheti meg önmagát. Pedig ha folyamatosan elkúrják a dolgokat, bizony az történik.