Az ír kormányfő, Leo Varadkar egyetlen mondatban ugyancsak találóan írta le az Európai Unió jelenlegi válságát, szerinte most egyszerűbb volna pápát választani, mint kijelölni az EU vezetőit.

A csütörtöki tanácskozáson holtpontra jutott az EU vezető tisztségviselőinek megválasztása. Többen, és több irányból is támadták a csúcsjelölti rendszert, és jelezték, hogy Manfred Webert alkalmatlannak tartják a főbiztosi tisztségre. Kritikusai szerint Webernek nincs politikai karizmája, hiányzik a kormányzati tapasztalata, emellett a Néppárton belül elidegenítette egymástól és magától az ideológia különbségek miatt más és más oldalon álló erőket. Weber sorsát az is megpecsételheti, hogy a csúcsértekezlet előtt a szocialisták és a liberálisok kijelentették, hogy nem támogatják. Erre fő támogatója, Angela Merkel német kancellár dühösen azt mondta, hogy akkor a másik két vetélytársat, Timmermanst és Vestagert is ki kell zárni a küzdelemből, mert az Európai Néppárt (EPP) akarata ellenére nem futhat be senki sem.

A helyzet – Virág elvtárs szavaival élve – fokozódik, mert amíg nem tudni, hogy ki lesz a Bizottság elnöke, addig nem lehet dönteni a másik 4 fontos vezetőjének: az Európai Tanács és az Európai Központi Bank elnökének, illetve az uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének kilétéről.

Noha nem példa nélküli, hogy elhúzódik az Európai Bizottság elnökének megválasztása – 2014-ben az Európai Parlament (EP) csak október végén szavazott bizalmat a Juncker-bizottságnak – a jelenlegi állapot azt tükrözi, hogy Európa az eddigieknél megosztottabb, a korábbinál mélyebb választóvonalak húzódnak a tagállamok, illetve a pártok között, akár egy pátcsaládon belül is.

Nem segített feloldani a patthelyzetet azáltal sem, hogy öt évvel ezelőtt éppen azért bólintottak rá a tagállamok arra az íratlan megállapodásra, amely az európai döntéshozó testületben többséggel bíró jobb- és balközép erők együttműködését könnyítette meg; s amely lehetővé tette, hogy Juncker, a jobboldal csúcsjelöltje a parlament borítékolt támogatásával lehessen elnök, cserében pedig a szocialista Martin Schulz – a baloldal akkori csúcsjelöltje – ülhetett vissza egy második ciklusra a parlament elnöki székébe.

Ez a megegyezés azonban nem működik, mert jelenleg egyetlen pátcsalád, sőt egyetlen kétoldali szövetség sem bír többséggel az Európai Parlamentben. Így a főbiztos jelölése és megszavazása nehéz ügy. Csak annyi vehető biztosra, hogy a színes összetételű EP megköveteli, hogy a majdani uniós vezetők is a politikai spektrum minél szélesebb részét fedjék le. A gond csupán az, hogy senki sem tudja, hogyan lehetne elérni ezt. És mindaddig gondot jelent majd ez, amíg nem a kooperációt tartják a járható útnak, hanem a valós vagy vélt politikai ellenfélen – egyes esetekben éppenséggel ellenségen – szeretnének győzedelmeskedni.

A tagállami vezetők a jövő vasárnapi újabb csúcson már szeretnének tisztábban látni, nevesíteni a jelölteket is, egyrészt, mert közeledik a parlament alakuló ülése, másrészt mert rossz ómen az, ha az egységesülő Európa gondolatával kacérkodó politikai aktorok képtelennek mutatkoznak egységes álláspontra jutni az EU-vezetők kijelölésében.