facebook cover


Szász István Szilárd: A rövidebb út


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Légvonalban öt kilométer, de én tudok egy rövidebb utat is az erdőn keresztül” – felelte az erdőszélen kaszáló ember az utazó érdeklődésére Moldova György Tökös-mákos rétesében. Ez a viccszámba menő anekdotikus történet jutott eszembe arról a hírről, miszerint közel száz autós akadt el egy földúton, mert a térképalkalmazásaik tudtak egy „rövidebb” utat. Az internet népe persze hamar átlátott a szitán, és hogy csak egyetlen kommentelőt idézzek annak magyarázatára, hogy ez mégis hogy történhetett meg, íme az érvelés: „régen nem volt ennyi agyatlan agyhalott ember, aki nem tudott gondolkodni”. Feltehetőleg én is csak nevettem volna szerencsétlen helyzetükön, ha nem éppen a hétvégén jártam volna úgy, ahogy hőseink.

Na, de az esetem előtt lássuk, mi történt a száz – mondhatni – bajtársammal. A Colorado állambeli Denver egyik útján kerültek dugóba sofőrjeink, és mivel a Pena Boulevard nevű szakaszon kialakult torlódás miatt attól tartottak, hogy nem érnek ki időben a reptérre, örömmel vették a Google Térkép kerülőút-javaslatát. Több sofőrnek is kecsegtetőnek tűnt, hogy közel felére csökkentse a táv megtételéhez szükséges időt, de az alternatív út nem vált be. A sár miatt járhatatlanná vált földúton elakadt a forgalom és ott ragadt a közel száz ember.

A Google Térkép a hónap elején minket is szintén egy járhatatlan földútra vezetett, akkor viszont még idejében észleltem a dolgot, és bár megfordulni már ott sem tudtam, de vissza tudtam tolatni, hogy kerülőutas „rövidítést” keressek a célállomásunkhoz. A hétvégén azonban feleségemmel belefurikáztunk a Waze térképalkalmazás csapdájába. Bár kicsit gyanús volt, de sokáig nem tűnt fel, hogy a programmal együtt célt tévesztettünk, amikor az mezei útra terelt minket, mivel egy levendulafesztivál helyszínére tartottunk éppen, ami érthető okokból előzetes elvárásainknak megfelelően a mezőn van.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az ismeretlenben, magunk mögött hagyva az aszfaltot, egyre vadregényesebb lett a táj, az út beszűkült, az út menti bokrok ágai csiklandozták autónk ablakait, engem pedig egyre inkább az az érzés kezdett hatalmába keríteni, hogy az adott úton nem érünk célba. Amikor az előttünk elterülő tócsából békabrekegést hallottam, el is döntöttem, hogy megfordulunk, de akkor már nem volt visszaút: hátrafelé már nem tudott kitolatni az autó a tócsából. Kénytelenek voltunk hát előre menni, és minél több tócsán hajtottunk keresztül, annál inkább reméltük, hogy lassan megérkezünk, és nem kell még egyszer végigmenni ezen az úton.

Reményünk hiábavalónak bizonyult, ugyanis megközelítőleg egy kilométerre a célállomástól, közvetlenül az út mellett egy hatalmas mocsár terült el, aminek arasznál magasabb átfolyása volt az úton. Itt már biztos voltam benne, hogy nincs tovább, a vágyott és javasolt „rövidebb” út nem járható. Feleségem irányításával mintegy tízből megcsináltam a hármasfordulást, majd ismét „nyakunkba vettük” a „hátunk közepére sem kívánt” útszakaszt. Végül közel egyórás csúszással szerencsésen megérkeztünk a levendulafesztiválra.

Nem kell tehát „hülye” amerikainak lenni, hogy valaki a GPS áldozatává váljon. A helyzet az, hogy a technológiai újítások egyre több területét fedik le mindennapi életünknek, és egyre többször veszik át az irányítást választásaink felett. Egyre több döntést bízunk az algoritmusokra, amelyek útvonalat javasolnak, edzéstervet és étrendet készítenek, barátokat és partnert ajánlanak számunkra, mi pedig sok esetben átgondolás nélkül követjük az utasításaikat. Ahogy azonban a fenti példák is igazolják: nem kizárt, hogy ingoványos talajon találjuk magunkat.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik