„Bíborvörös fény ereszkedik reám,/ a torkom elszorul, és hófehér a szám./ Most jöttem csak rá, hogy hazudtál nekem,/ még soha senki így nem bánt el velem.” A #rezist generáció magyar tagjai számára valószínű már semmit nem mond a KFT 23 évvel ezelőtti, Száll egy pofon a szélben című dala, pedig most igazán elkezdhetnék ennek a dúdolását. Klaus Iohannis államfő ugyanis – amint az az alkotmánybíróság döntéséből kiviláglik – csúnyán átverte őket. A május 26-i népszavazás diadalittas sajtónyilatkozatai után most lapít az egész Cotroceni-i Palota, mint szar a fűben, ami nem csoda, hisz a mostani történet a totális összeomlás vagy miért ne, szégyen és megalázás. Még az általa javasolt alkotmánybírák is ellene szavaztak, így sem ő, sem az ellenzék nem röhögtetheti magát azzal a nevetséges érvvel, megkérdőjelezve a taláros testület határozatát, hogy politikai döntés született. Mondjuk Raluca Turcan már megtette és elkezdte fújni a siratódalt, a bűnözőktől félti a nemzetet. Az államfőnk tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért, és bizony kikandikált a lóláb – kiderült, hogy az ország sorsa helyett szeme előtt az újrázás győzelmi mámora lebeg. Semmi nem drága, még egy 20 millió eurós referendum sem, amelyről később kiderül, hogy alaptörvénybe ütközik. Ami azt jelenti, hogy az államfő elkampányolt egy valag pénzt, az állampolgárok pénzét.

Az egészben a legcikibb, hogy ott kapott ki Iohannis, ahol mindig is menedéket keresett, abban a fellegvárban, ahol az elmúlt időszakban több törvényt támadott meg, mint a rendszerváltás utáni államfők együttvéve. Az államfőnek és az ellenzéknek – kihasználva a szavazók megvezethetőségét – sikerült buborékba zárni egy réteget, amely kiábrándult a hagyományos politikából és fennen hirdette, hogy ő márpedig meg akarja büntetni azokat, akiket csak a saját zsebük és boldogulásuk érdekel. A buborékban mindenki azon a véleményen van, hogy az államfő nem tűri a harácsolást, reggel felkel, és tükörtojás meg kávé helyett az ország gondjait majszolja. Ő „pedig közben tudja jól, hogy a Nap a feje felett/ az egész hajcihőn csak egy jóízűt nevet”. Mert a nagy nekibuzdulás nem a közélet „korruptlanításáról” szólt, hanem a népszerűségnövelésről – mert ilyen szépen csengő szavakkal és nem tettekkel lehet imázst építeni ebben az országban. Például azzal, hogy az államfő kijelenti: a kisebbségi jogok maximálisan rendben vannak, ne aggódjanak a románok, nem fogja pellengérre állítatni az országot. Vagy azzal, hogy a rendkívül kényelmetlen Úzvölgye-kérdésben, amelyből államközi vita lett, egyszerűen némasági fogadalmat teszünk. Az államférfink tulajdonképpen egy számító politikus, most pedig nagyon elszámította magát. Következmény nyilván nulla, mert a nép, „mint akarom, s mint a barom”. Nem veszi észre, hogy az államfő is azzal van elfoglalva, hogy az irháját mentse, nem az ország sorsának a jobbrafordításán fáradozik. Inkább a ferdítésen.

Az alkotmánybírósági döntés nyilván a kormánypártoknak is szól – az ő bűnük azért kisebb, mert bár ők is benyújtották az alaptörvény módosítására vonatkozó tervezetet, tulajdonképpen az államfő választási hajójának a vitorlájából akarták kifogni a szelet. Amit végül a taláros testület tett meg. Ezért nevetséges Călin Popescu Tăriceanu választási ízű kijelentése, aki miután 4 százalék körüli eredményt produkált az EP-választáson és úgy vaszkalódik, mintha legalább 34 százaléka lenne, az államfő lemondását kéri. Ennyire azért nem súlyos ez az ügy, a választópolgárok azonban elgondolkodhatnának azon, hogy szeretnének-e újabb öt évet Klaus Iohannisszal a Cotroceni-i palotában. Azzal a Iohannisszal, aki állampolgárok milliót, mondhatni egy egész generációt kezelte bábuként, korrupcióellenes jelszavakkal feldíszített zsinóron rángatta a választófülkék elé, mint valami síkhülyéket. Most pedig hagyja őket seggre ülni és kinézni a fejükből. És mit látnak? Azt, hogy Iohannis ezúttal egy olyan kalapban pózolt államfőként, ami igencsak nagynak bizonyult. Így a logikus lépés a diszlájk, a pofon mellé.