Naponta visszahódított és megtartott pozíciók. Szintén ugyanilyen szaporán elvesztett támpontok. Nem frontváros, csak keresztül-kasul árkolt. Kozmopolita és befogadó, de több mint évtizedig a sovén kirekesztés kísérleti terepe. Újabban multikulturálisra mázolt urbánus góc. Ahogyan hivatalos honlapjának magyar változatán ott virít az angol nyelvű videoklip. Amint a főterén levő makettasztalon elrondítják a fordítást, és ahogy utcaneveinek lajstromában csak nyomokban észlelhető a magyar (meg szász) vonatkozás.

Ha akarom, így is jellemezhető az erdélyi kultúrfőváros, az egykori kincses, eszméléseink és beismeréseink színtere, amely ünnepet ül, mienkfajtát. Nem remélt felívelése a KMN-nek – és még kiaknázásra váró lehetőségei – bizonyára előbb meglepték Claudiopolis többségi lakosságát, hogy hát ennyi a magyar ebben a városban. Maguk a kolozsvári magyarok is (idővel enyhülő) hitetlenkedéssel konstatálták az olykor eufóriába átcsapó zsibongást. Azóta megszokták és igénylik ezt a refrént.

A klausenburgi augusztusok füzére már szakdolgozati téma, egyéb elemzések nyersanyaga, és a kommunikáció-rendezvényszervező tagozaton bőven lehetne szemináriumi feladat. A gyakorlat terén Erdély-szerte kapós példa. Portéka. Vagy dizájnosabban: termék. Éves törődés látható-látványos oldala.

A város fonákja annál nehezebben felfejthető; helytörténeti szeletek tálalása részben enyhíti a hiányérzetet. Ettől a peremnegyedek magyarsága, vagy pusztán a peremre szorított (vagy csak ott felejtett) klúzsi magyar továbbra is csak évente egyszer „használja” a Farkas utcát, nyelv- és identitásváltás-vesztés határán billegve éli az esztendő maradék 360 napját. A belvárosba szorult-menekített magyar nyelvű közoktatás már évek óta az elbaltázott stratégia (ha volt ilyen) eredménye: melynek következtében kiürültek, hézagosakká váltak a negyedbeli tanodák anyanyelvű tagozatai.

A város, amelynek határában még mindig nem sikerült megoldani erdő és mező dolgát, ahol a hajdan virágzó hóstátiakra már csak egy emlékszoba vagy tanulmánykötet, esetleg dokumentumfilm utal, és ahol a trikolór nemcsak a hivatalos nemzeti ünnepen önti el a strasszékat, hanem váltakozóan harsány, permanens vizuális jelenlét. Vászonba leplezett térfoglalási technika. Urbánus közeg, melynek díszpolgárait ha listázod, elvétve lelni nem román nevűt.

És mégis: van ez a hétnyi szusszanás; önfeledt pillanatokkal elegy csakazértis-mellékíz. Amikor akaratlanul is oda kell figyelni. Ránk, kolozsvári magyarokra: a magát tősgyökeresnek tudó városlakóra, a több évtizede idecsontosodott majdnem honosra, a csak ekkor visszatérőre, a vendégre, aki még maradna, mert kíváncsibbá lett, mint gondolta.

Statisztikailag 1956-ban fordult át a magyar többségű településből, mondhatni akkor vesztettük el végérvényesen a kollektív önbizalom pótolhatatlan szeletét, de már 1920-ban és 30-ban is kevesebbet számoltak belőlünk, mint az aktuális többségből. A visszacsatolás majdnem megduplázta arányunkat, onnan errefelé pedig folyamatos a lejtmenet. Nyilvánvalóan ebben a kontextusban kell berendezni a mindennapokat, esetleg jobban odafigyelve, hogy ne csak a nép- és voksszámlálás, vagy a majdani KMN-ek hozzák felszínre a számsorok mögött rejlő energiát és potenciált.