facebook cover


Kustán Magyari Attila: Politbulvár


Array ( [0] => KustanMagyariAttila.png [foto] => KustanMagyariAttila.png )
-A A+

Putyin dühbe gurult, Macron visszaszólt, Bolsonaro tapló megjegyzést tett, Dăncilă bakizott, Merkel reszketett, Trump twittelt. Mint egy szappanopera, már csak az egymás közötti házasság, a leszámolások, a betekintés zajos keresztelőkbe, ami hiányzik. Aztán csodálkozunk, hogy miért celebek győznek.

Persze, legalább Berki Krisztián nem lesz főpolgármester, de nincs is erre szükség: Magyarországon és Romániában is úgy ír a sajtó a politikai szereplőkről (és/vagy celebekről), mintha az olvasónak prioritása kellene legyen a felkészültség bulvárkérdésekből. Geopolitikai kérdésekről úgy számolnak be híradók, mintha két haragos kamaszkölyök rúgta volna fel a port a játszótéren, és nem komoly érdekek állnának döntések mögött, amelyek ráadásul nem egyetlen hirtelenkedő politikus döntései.

Putyin elvtárs például kifejezetten az orosz oligarchák embere, ezt nem takarhatja el a lovagló-motorozó propaganda, és az a videó sem, amelyben visszakéri a tollát az egyiküktől. Éppen ezért Oroszországban például számos kérdésben tökmindegy, hogy Jelcinnek vagy Putyinnak hívják az elnököt, mert a (legalább a) dicső kilencvenes évektől gyarapodó felső réteg kiszolgálása az elsődleges cél, a többi meg a szánalmas máz.

Ugyanez a helyzet Trumppal. Az Egyesült Államok külpolitikai érdekeibe ugyan beleszólhat, és látjuk, hogy egyre romló állapota miatt nem is spórolja meg a hibákat, de az USA fennálló struktúrája (vö. mély állam-konteó) nem engedi, hogy elmenjen a falig. A figyelem azonban rajta van, nemcsak azért, mert kínos és szórakoztató, hanem mert ő az arc, akit lehet szeretni/megvetni, miközben pontosan tudjuk, hogy milliárdosok hogyan finanszírozzák az ő kampányát éppúgy, mint az ellenfélét (apropó demokrácia és népképviselet).

Viorica Dăncilă „miniszterelnök” sem kivétel. Ez a bájos hölgy, akinek el kell játszania, hogy egy politikai szerepet vállalt, amelyben döntéseket hoz, megmosolyogtató. Olyan beleéléssel szerepel, hogy az ember időnként elhiszi neki, hogy miniszterelnöke egy országnak – persze, nem csap be minket. Ami azt illeti, az ellenzéke sem.

Románia ugyanis egy félperifériás, kiszolgáltatott ország alulképzett vagy elértéktelenedett diplomákat lobogtató tömegekkel, és ahogy legutóbb láttam, közel hatmillió kivándorlóval (akiket, gondolom, Soros György engedett rá Európára). Az országnak két lehetősége van: vagy befogadja a megfelelő összeszerelőüzemeket, hogy olcsón dolgoztassa „humán erőforrásait”, vagy pedig kibocsátja azokat, hogy amíg a politikai és gazdasági konstelláció igényli a Nyugaton, maradhassanak. Lesz aztán itt még hazatérés és búcsú a nyugdíjtól, ha a szeretett szélsőjobb (a szélsőjobboldalnyelvi trükközése szerint: jobboldal) hatalomra jut, mint az Egyesült Királyságban.

Erre csak azért jó emlékezni, mert a szereplőktől gyakran nem látjuk a struktúrát. Románia lehetőségeit nem az élére állított személyek határozzák meg – legfennebb az a kérdés, hogy az egyes szereplők képességei és kapcsolatai mennyit hoznak ki az ország világrendszerben való elhelyezkedéséből. De nincs az a miniszterelnök, aki a félperifériás Romániából egy centrumországot teremt, mert a globális gazdasági szereposztásban erre nincs szükség, és vélhetően nem is lesz. Ezen a szakmányban gyártott komcsizás és európázás sem elég, és nem a bakizáson meg csapkodáson múlik. Bolsonaro például egy utolsó, aljas gazember, a nyugati neoliberális sajtó mégis úgy rajong érte, mintha Elvis Presley tartaná a búcsúkoncertjét – a pénz pörög, az országot kiárusítja, a vevő boldog. Románia megítélése is ezen múlik. Néhány álmodozón kívül (akiknek kijár a megbecsülés), senkit nem az zavart a Kárpátok Géniuszában, hogy egy gyilkos elmebeteg lett, hanem az, hogy nem lehetett lerabolni az országot, mert nem fértek oda tőle. A kilencvenes évek igazolják ezt.

Nem érdemes azzal foglalkozni, hogy Viorica nagyasszony milyen bakikat ejt, ez épp annyira mellékes, mintha a PSD programját olvasgatnánk. A nagy kérdések azon sem igazán múlnak, hogy milyen a kormánykoalíció. Az ország megítélése, lehetőségei és eredményei csak részben múlnak azon, hogy kik kerültek a bársonyszékbe. Nem mindegy, hogy kit kell felmutatnunk külföldön (ahol azért már szokták a bohócokat), de fontosabb kérdés az országra nézve, hogy az aktuális globális gazdasági érdekek merre vezetnek.

It’s the economy, stupid.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik