Kényelmesen semmitmondó, mégis sokat sejtető jelző, amit előszeretettel használnak kommentátor-hírfejtők, ha nem tudják átlátni a fejleményeket, a dolgok kuszasága vagy a történések feszített ritmusa miatt. Olyan, mint a „bonyolult képlet” vagy a „komplex kontextus” és társai. Pedig keresve is nehezen találni a mostani állapotokra találóbb, a helyzethez inkább igazodó minősítést. Bár ez is viszonylagos: mennyire sajátos 2019 őszére, ha az utóbbi három évtized mozgásait is hozzávesszük; lehet-e másként jellemezni legújabb kori történelmünket, mint hangsúlyosan képlékeny periódust. A hazai közélet lételeme az illékonyság, az igencsak nehezen rögzíthető-felismerhető körvonalak, az alak(zat)változás. Elegendő a statisztikákra pillantani: 1989 óta 24 kormányfőt fogyasztott az ország, a koalíciókat, minisztereket már nem is számolom, a honatyák/anyák pártváltásait meg külön szoft tudná nyomon követni. Ennél valamivel enyhébb mértékben, de a helyi önkormányzatokban is felvázolható egy aránylag markáns migrációs térkép.

Ebben a közegben tankönyvízű okoskodásnak tűnnek az olyan kategóriák, mint a nemzeti minimum, a szakpolitikákra szabott összpárti konszenzus, a tervezhetőség, ami számon kérhető, mérlegre állítható vállalásokat generál. Politikai aktoraink elváráshorizontját a mandátumok időtartama és választókörzetük földrajzi határai szabják meg, magyarán nem, vagy alig látnak túl személyes karrierjükön és klienseik érdekszféráján. A pártkatona hűsége egyenesen arányos a juttatások, helyzetbe hozások, pillanatnyi előnyök halmazával, nagyságával. A blöff, az állandósult ad-hoc megoldások, az improvizáció mint bevett munkamódszer meghonosodása ezért nem meglepő.

Most épp a mamelukok darabszámra való megvétele zajlik; száz-kétszázezres láthatatlan árcédulákról hallani a parlamenti folyosókon, a zsarolásokról pedig csak suttogások (és elfojtott sikolyok) tanúskodnak. Kifele pedig az állam alapjaiban való újraépítésének égető imperatívuszáról szavalnak, mint ahogyan azt az államfő is teszi, miközben ő maga is majdnem öt éve részese (gyakran fennkölt szemlélője) a folyamatnak. Bár ezt is nehezen írom le, mert a fogalom valamilyen irányultságot feltételez. Az új gárda, mely nevében is mentené Romániát, szintén forradalmat rikkant, de már élcsapatának kiválasztásakor is a régi jó technikákat veti be, és a mást-másként szlogen mögött nem látni a koncepciót, részletekbe menő akciótervet, hozzárendelt ütemezést.    

A helyzet nem csupán képlékeny, egyenesen válságos, de itt is gondban vagyunk, nem tudni, mikor csúszunk át egyik krízisből a másikba, mert itt is permanens a tűzoltás. Folyamatos mentőbrigádok száguldoznak a terepen fel s alá, olyan ez az ország. Ügyeletbe fásult szakik és önjelölt néptribunok parádézása közt őrlődve, egyre csökkenő népességgel, a perspektívahiányba beletörődve közelítünk-vonszoljuk magunkat bele az őszbe úgy, hogy oktatási tárcavezetőnk sincs, csak amolyan félállásos: szerencsére matekben erős, ezért könnyűszerrel osztja el magát kultúra és tanítás-szervezés között.

Velejárója a képlékenységnek, hogy képes fokozódni, ha nem ügyelünk rá, de azt már káosznak illik nevezni, a végső stádiumban, erre is vannak mindenféle elméletek és képletek: némelyek az új rend(szer) létrejöttét sugallják. Három évtizednyi átmenet után megérett a váltás pillanata, mondhatják a gyógyíthatatlan optimisták. Kérdés, hogy eléggé érettek vagyunk-e mi magunk rá – mormogják hozzá az esküdt pesszimisták, akiket most nevezzünk az egyszerűség kedvéért tisztánlátóknak.