Tegnap este még abban a reményben hajtottam álomra a fejemet, hogy másnap pitymallatkor rigófütty és bíbor hajnal fog ébreszteni, Csíkban már dél lesz és a kudusok már a hetedik határban járnak. Ahogy mondani szokták a mi kis hagyománytaszító neobalkányi falunkban.

Nos ebből az egészből a hetedik határban járó koldusok bizonyultak igaznak. De annyira, hogy nem rigófüttyögésre ébredtem, hanem segélykiáltásokra. Kétségbeesett segélyhörgésekre. Amint felültem és egy kicsit körülszaglásztam – értsd hírportálok és világító porfelhők között (tövö) – rájöttem, hogy a (nyugat- és kelet-) német polgármesterek rimánkodnak ám hangosan, jajongva, elveszetten, kevéske kormánysegélyért esdekelnek, tartják tenyerüket. Ezt fölöttébb különösnek találtam, mert emlékezetem szerint ilyesmi utoljára a harmincéves háborúban (a rend és pedantéria kedvéért 1618–1648 között) fordult elő, amikor Tilly és Frundsberg zsoldosai fosztogatták a vidéket. És persze mindjárt – irodalmi műveltségem folyományaként – felrémlett előttem miként is szavalta Kovács György az ismeretlen középkori költő (alias Faludy György) híres Zsoldosdalát „Mink volnánk hát a foltozott irhájú hirhedt zsoldosok, kiknek egészen egyre megy, hogy völgybe avagy hegyre megy...”

De nem, a XXI. század 13. áprilisának német bürgermeisterei azért fordultak a berlini kormányzathoz, hogy védje meg őket a román és bolgár betelepülők inváziójától. Nincsenek ugyanis eszközeik ekkora embertömeg, munkakereső, munkát nem kereső vidám-vegyes társaság befogadására és lekötésére.

Ezen csodálkoznom illik. Igaz ugyan, hogy 1683-ban véget vetettek a törökök közép-európai inváziójának Bécs alatt, de a 20. század második felében a törökök ellenállás nélkül szállták meg Németoszágot, tőkét szereztek és azzal otthon felépítettek egy modern infrastruktúrájú Törökországot. Akkor szó sem volt belügyi segélykuncsorgásról. Mások ellenben ott maradtak és lettek dolgos német állapolgárságú munkások, rendőrök, értelmiségiek, vagy az épített új mecset tövébe telepedtek, törökülésben fel-felébrednek, iszlámista csoportokká válnak. És azonkívül, hogy jobboldali újságírók időről-időre meghúzzák a vészkolompot, a dolog hamvába full mindannyiszor.

Nem tudom, most mi verte ki a biztosítékot Németországban ennyi balkánfi megjelenésére, hiszen, ha a már letelepített volt jugókat is ideszámítjuk, akkor csupán csak az albán bevándorlást kell bevárnunk – amennyiben titokban nem érkeztek ki máris a koszovárok és szkipetárok, amíg félrenéztünk –, és akkor együtt van Germániában Európa egykori puskaporos hordója, a Balkán.

Ha a német kormány jót akar – ez a társaság ugyanis nem kívánkozik haza kuszturicás kicsiny bocskorkoptató metropoliszijébe –, akkor csak egyet tehet: elősegíti a helycserét. Hiszen miként a történelemből kiszüremlik, ahol a német bevándorlók megjelentek – szászok, svábok – ott a szorgalom, a kitartás, a természettel együttélni tudás hamarosan jólétet, gazdasági pezsgést teremtett.

Két dolog következik ebből, egyfelől a balkáni országok megszabadulnak munkanélküli és magasan képzett polgáraiktól, akik kénytelenek minimál németet tanulni és talán munkaerkölcsöt is, ám helyette kapnak egy szorgalmas kisebbséget, amely az egyre bővülő kivándorlás, a külföldre távozó munkavállalók (?!) kiáramlása folytán lassan nagyobbsággá válik. Hosszú távon a balkáni országok nyernek, virágzó gazdaságot teremtenek a jövevények. Fegyelmezetten, kényelmes vallással, kevés ünneppel, dolgosan.

Aztán öt-nyolc század múltán jöhet a kitelepítés, a kiűzetés, az emberkereskedelem – nem utolsó sorban az össznépi irigység és könnyű potya- és templomszerzés okán – és a balkániak visszavándorlása német telepesként...

És így tovább a történelem mókuskerekében látástól-hajhullásig előre.