Rostás-Péter István: Migrén
Az egyre inkább nyaklótlan agresszivitással reklámozott fájdalomcsillapítók mezőnyében piacvezető termék az a bogyó, amit nem patikában lehet beszerezni, hanem az urnában, melyet titkos szavazáskor a tisztelt ház plénumában kihelyeznek a voksolás előtti pillanatokban. Krónikus készlethiánykor megjárja a gomb vagy az aprópénz, legvégső megoldásként a gondosan összepöndörített papírgalacsin.
Hogy közben a kiosztott fekete meg fehér golyócskákkal mit kezd a képviselő vagy szenátor, nos erre nincs biztos recept. Feltehetően gyűjtögető típus, ha már nem alkotott maradandót törvénytervezet, szakbizottsági vita vagy plénumbeli felszólalás formájában, maradjon valami kézzelfogható, ereklyének is beillő eredménye törvényhozói tevékenységének. A diabolikus verzió szerint azért spájzolja be az elsumákolt golyócskákat, mert a legközelebbi voksoláskor még jobban megviccelheti a szavazatszámláló bizottságot, s általa az egész bagázst, ha otthonról hozott pluszbigyóival megkeveri a parlamenti mateket, és ezzel mintegy csuklóból megpuccsolja a nemes szándékú demokratikus akaratnyilvánítást. Román sajtóberkekben a Gyógyszertár-akciónak becézett trükköt le kéne védni: ha nem is UNESCO-listára tuszkolni, de a politikai kultúra lexikonában egy címszó erejéig.
Amúgy meg a titkos szavazás fogalma is igen eredeti értelmezést (meg alkalmazást) nyer hazai közegben; a frakciók főmegbízottai mintegy spontán kontrollcsoportba verődve, közelről figyelik kollégáik mozdulatait, nehogy véletlenül... a kiélezett helyzetekben meg felmutatott, a kamerák felé forduló karokkal, vagyishát teátrálisan pottyantják be a golyóbisokat az urnákba, ezzel egyben a szavazat titkos-diszkrét jellegét lenullázva. Van másik – és igen hatásos – technika a távolmaradás biztosítására: a listát olvasó honatya, aki véletlenül rendszerint a többségi, hatalmon levő táborból kerül ki, gyorsan hozzáteszi a név után, hogy nem szavaz az épp elhangzott név tulajdonosa. Aki ül a padjában és pártfegyelemből jelesre vizsgázik. Olyannyira, hogy nem saját hangján jelenti be a tartózkodást, hanem a pulpitus mikrofonjába monoton hangon mormogó elv- és párttársára bízza. Ezzel mintegy kizártnak tekinthető valamely rebellis mozdulat: például a folyosóról váratlanul beslisszoló törvényhozó, aki megszegve a frakcióülésen kiadott direktívát, mégis odasompolyog, átveszi a golyócskákat, és mélyen az urnába ejtve mandzsettáit ultratitkosan leszavaz.
Nem tudom, éppen mi a kedvenc márka, de nem is lenne etikus most ezt firtatni, meg bújtatott reklámért feddés érhetné a rovatvezetőt, tehát nem derül ki, hogy a klasszikus fejfájáscsillapító, a savtúltengést enyhítő, vagy a légúti bántalmakra ajánlott pirulák vannak-e többségben, tény, hogy a szavazás intézményének ilyen jellegű kritikája (de mondhatnám fonákra fordítása, divatosabban meghekkelése) lehet hirtelen felindulásból elkövetett vétó, vagy kitervelt rendszerkritikus álláspont gesztusa. Amennyiben a honatya csak azért választatta meg magát, hogy belülről bomlassza a parlamentet, hiteltelenítse a Téház egészét.
A golyó és/vagy bogyó dilemma akkor válik tényleg izgalmassá, midőn pengeélen egyensúlyozó erőviszony alakul ki, mint például ahogyan ezen az őszön látszik körvonalazódni. (Sajtótörténeti esemény lenne, ha olyan szalagcímeket préselne ki a szakmából, mint: „Két pasztilla mentette meg a kormányt a bukástól”, vagy „Egyetlen pirulán pördült a kabinet sorsa”.) Mikor már nem csak ellenzék és hatalom aritmetikájából keveredik ki a végeredmény, hanem belép a képletbe egy hatványozottan ismeretlen tényező (elvégre titkos urnás szavazásról lenne szó, vagy micsoda). A gyógyszerlobbi mindenre kiterjedő csáphálózata ez. Más vélekedés szerint egy szupertitkos humanitárius akciónak vagyunk tanúi: egynémely politikusaink elgurult gyógyszerét csempészik vissza emberbarátilag a rendszerbe. Bár ez utóbbi esetben inkább a remény, mint a meggyőződés munkál, hiszen a jóakaró tisztában van vele, hogy erőfeszítése nem több, mint pszeudo tüneti kezelés.