Akár lapunk korábbi, nyomtatott változatából tudhatja az olvasó, hogy az avasi Kőszegremetén elsők közt emeltek emlékoszlopot gróf Széchenyi Istvánnak. Pontosabban 1861-ben, mindjárt a „legnagyobb magyar” halála után egy esztendővel. Az avatóünnepség lefolyását Kovácsné Perencz Ilona tiszteletes asszony feljegyzéseiből az utókor is megismerheti. Többek között azt írja a költő papné, hogy a környező román falvak lakosait is meghívták az eseményre, akik el is jöttek szépszámmal. Nagyon ízlett nekik a nyárson sütött ökör, nem kevésbé a szinérváraljai Mándi Bertalan finom bora. Az ismert szőlősgazda, igazi magyar úriember módjára, több hordó bort adományozott az ünnepségre, minek a derék avasi románok is annyira megörültek, hogy kalapjukat tartották a csap alá.

Nem szeretnék ebből messzemenő következtetést levonni, de tény: az Avas két népcsoportja közti viszony (a politikusok keltette kisebb koccanástól eltekintve)

a századok folyamán csaknem töretlen volt. Amihez a lakosság közti jó kapcsolat is hozzájárult. Sőt ez lehetett az alapvető tényezője. A remetei, a vámfalui vagy az újvárosi magyarok nem csak a nagyobb ünnepekre, de az olyan kisebb családi eseményekre is meghívták a szomszédos román falvakban élő barátaikat (itteni szóhasználattal pretyenjeiket), mint a disznóvágás és a szüret. Mindez fordítva is működött, olyannyira, hogy emlékszem, egyik nagybátyámat szájára vette a falu, amiért egy bujánházi lagziból csak három nap múlva került elő.

Az olvasó nyilván sejti, hogy nem minden ok nélkül idézem fel ezeket a dolgokat. Alkalmasint a Ceauşescu féle „sokoldalúan fejlett román társadalom” és benne a kényszertestvériség iránti csömörünkkel magyarázható, hogy a rendszerváltás után a többségiekkel szemben inkább a lazítást, mint a szorosabb együttműködést részesítettük előnyben. Talán azért is, mert túlságosan azt hittük: elég, ha politikusaink építik tovább a kapcsolatot, majd annak pozitív hatása mindnyájunkat kedvezően érint.

Mára látnunk kell, hogy ez illúzió volt: a nacionalizmus, a magyarellenesség éppen úgy felébreszhető és kijátszható ellenünk, mint a nemzeti kommunizmus idején. Sajnos az ifjúságban, a rendszerváltás után született korosztályban is. Emlékezzünk csak arra a jelesül érettségizett konstancai fiatalemberre, aki a sajtónak azt nyilatkozta: azért akar politikus lenni, hogy a magyarokat kiűzze a bukaresti parlamentből! Innen is üzenjük neki, hogy ne siessen annyira, mert kiűzzük mi önmagunkat előbb, Tőkés, Toró és a többiek segítségével! Mert mi mást üzenne lihegésük, tüsténkedésük, mint azt, hogy ha nem ők lesznek az RMDSZ helyett a parlamentben, akkor ne legyen senki! Vagy említhetnék a székely zászló körül nagyon is igazságtalan, a román törvényeket is sértő nacionalista hisztériát.

Mindezek azt bizonyítják, hogy nem távolodnunk, inkább közelednünk kellene a többségi lakossághoz. Alapvető érdekünk, hogy törekvéseinkkel együtt jobban megismerjenek bennünket, mert csak így épülhetnek le a meglévő előítéletek, s nyerhetjük meg őket akár olyan ügynek is, mint az autonómia, amit nélkülük semmiképpen nem vihetünk sikerre.

Csak üdvözlendő, ha akár nemzeti ünnepeinkre és megemlékezéseinkre is megnyerjük őket. Legutóbb említettem, hogy a március 15-i erdődi ünnepségen rendszerint ott van a kisváros román polgármestere, s több román értelmiségi és fiatal. Most tegyem hozzá, hogy a Muzsnay Árpád szervezte sződemeteri Kölcsey megemlékezésről sem szokott hiányozni a község román vezetője. Az e napokban Majtényban tartandó kuruc-ünnepségen a helyi román polgármester mellett Adrian Ştef megyei önkormányzati elnök is szól a sokadalomhoz.

Csak legyenek ragadósak az ilyen példák! De akár az is, hogy az ünnep végén együtt tartjuk a csap alá azt a jelképes kalapot. Mert a közösen fogyasztott jó bor is segíthet a jó viszony építésében. Még mennyire!