Kustán Magyari Attila: 18,5 millió honfitársunk
Friss felmérések szerint Romániában a lakosság 6,5 százaléka vásárolt legalább egy könyvet egy évben, ami azt jelenti, hogy 18,5 millió romániai állampolgárnak meg sem fordult ez a fejében – vagy mindig valami egyéb sürgős tennivalója akadt.
Nem érdemes persze értelmiségi fanyalgással viszonyulni a pusztító analfabetizmushoz és érdektelenséghez, a magyar nacionalizmus sem érdemes, hogy dübörögjön, mert van bőven szégyellnivalója (és büszkesége), meg hát bármit is képzeljünk, valószínűleg nem teljesít kiemelkedően az erdélyi magyarság sem.
Az a tény, hogy Románia ebben is az utolsók között kullog, nem lep meg, inkább csak egy újabb szalagcím a felmérés a kollektív és másodlagos szégyenérzetben. Inkább elkeserít és arra ösztönöz, hogy az okokon gondolkozzunk.
Azzal tisztában vagyunk, hogy a kolozsvári Cărturești otthonos, impozáns boltja remek lehetőséget kínál a könyvimádóknak – különösen, ha a kétezer nettóból telik nekik ötven-száz lejekért vékony füzetekre, ha pedig a magyar kínálatból válogatnánk, akkor is hasonló árakkal találkozunk (gyakorlatilag nem érdemes magyarországi könyveket nem a [termékmegjelenítés] honlapjáról rendelni).
Ez azonban Kolozsvár, és a nagyvárosokban rendszerint betérhetünk jól kinéző, bár drága boltokba. De kevés a lehetőség vidéken, és a kisvárosok sem arról ismertek, hogy a nyolc turkáló mellé még egy könyvesboltot azért bezsúfolnak (a bankkal, kocsmával és templommal szemben).
Persze, az embereket nem feltétlenül az üzletek hiánya akadályozza meg a terjedő e-kereskedelem korában, ahogyan a nyitva álló könyvtárak sem automatikusan vonzzák be a klientúrát. A könyvek már csak ilyen fura tárgyak, hogy szelfizni is lehet velük ugyan, de elsősorban a tartalmukért kell szeretni őket – ehhez pedig olyan intellektuális hátországra van szükség, amit Romániában az oktatási rendszer néven futtatott kellemetlenkedés nem igazán képes megoldani.
A probléma azonban nemcsak anyagi és nemcsak kizárólag az oktatás szánalmas színvonalára vezethető vissza – bár mindkettő rendkívül fontos tényező. A magam részéről azt gondolom, hogy egy ország értelmiségi rétegének hozzáállása sem mellékelhető: amennyiben egy gondosan elbarikádozott társaság képviseli az intellektuális világot, amelyhez a hozzáférés szinte lehetetlen, akkor nem is várhatunk el jobb eredményeket. Akárhová nézek, megmondóemberek sorát látom (magam sem mindig képezek kivételt), akik a tudást bunkósbotként használják és saját nagyságuk mutogatására.
A szakadék szélesedik, az emberek pedig nem is hisznek abban, hogy értelme volna olvasni: egyrészt, mert drága mulatság – különösen szemben a szinte ingyenes tévézéssel –, másrészt nincs hozzá tudáskészletük. Harmadrészt meg, mert nem is biztos, hogy megéri szerintük: valóban olyan sokat ad az a sok „maszlag” (szófosás, ahogy az erdélyi verőlegény/költő fogalmazott)? A tudásba vetett hit elapadóban, különösen ott, ahol az emberek lehetőségei korlátozottak, és vagy egy nyugati munkahelyen gürcölnek, vagy az otthoni összeszerelőműhelyekben, vérlázító összegekért. Az innováció, pitching, startup a kolozsvári, jól táplált ifjak mantrája, nem azoké, akik belekóstoltak a valóságba, és látják a mai kelet-európai viszonyok valódi arcát, nem azoké, akiket a munkaerőpiac motiváció helyett tulajdonképpen zsarol (kilakoltatással, éhezéssel, nyomorgással). Ilyen az olvasás is: luxussá válik, mert a nagy többség megfosztatott tőle, és egyre távolabb kerülnek tőle nagy tömegek. Ez pedig kollektív katasztrófa, meg kollektív bűn. De különösen a 6,5 százaléké.