„A szkeptikusaim gyakran azzal vádolnak, hogy unalmas vagyok, ugyanazokat a témákat „kalapálom”. Valószínűleg igazuk van. Soha nem találtam értelmét annak, hogy kevés embernek hihetetlen jólét és hatalom jut, míg a legtöbbeknek semmi. Ha valaha elérnénk az igazságosságot, új szövegeket írok” – még nyáron jelent ez meg Bernie Sanders amerikai elnökjelölt Twitter-oldalán. Azt hiszem, sokak dilemmáját jól tükrözi.

A brexitre kihegyezett brit választásokat követően – ahol a konzervatívok nyertek, a Munkáspárt pedig történelmi vereséget szerzett, idejét látták a centrista bőrbe bújt Thatcherek, hogy Jeremy Corbyn pártelnököt újult erővel rugdossák. Ahogy az lenni szokott, a „baráti” média – kevés van ebből egyébként, a legtöbb lap a felső tízezer érdekeit szolgálja, a BBC, azaz a közmédia szintén nem pártatlan – a választások előtt még óvatosan viszonyult a pártelnök vezette baloldali tömbhöz (leszámítva a nevetséges antiszemitizmus-vádat), a választási eredmények szagára azonban összegyűltek a hiénák, és megírják a tutit.

Az elmúlt napokban már megjelentek nagyívű írások minden oldalról, érvelve amellett is, hogy a brexithez való tétova viszonyulás okozta a baloldal vesztét – ennek van valóságtartalma –, és érvelve ez ellen is, megmutatva, hogy elsősorban nagyvárosiak és fiatalok szavaztak rájuk, de ez nem volt elégséges stb.

Engem különösebben nem érdekelnek ezek: nem akarok végtelenül cinikus lenni, de aki már látott statisztikaértelmezést, az tudja, hogy mindent és annak ellenkezőjét is ki lehet hámozni az adatokból – és sokan nem félnek élni ezzel a tehetséggel.

Ami sokkal fontosabb számomra, az az ideológiai vita. Corbyn karakán, és a Sanderséhez hasonlóan következetes (sokaknak: unalmas) álláspontja a liberális hegemónia és erősödő nacionalizmus miatt egyre szélsőségesebbnek tűnik.

Mára Corbyn vagy Sanders sokak számára kommunista (ami nonszensz) vagy szocialista (amihez kevesek ők, különösen Sanders, hiszen az amerikai neoliberalizmus még pusztítóbb és torzabb, mint az európai), esetleg orosz ügynök, Venezuela-rajongó, szélsőbaloldali stb. Ami Corbyn fiatalkorában egy konszolidált szociáldemokrata nézet volt, az a társadalomellenes thatcherizmus óta szélsőségesnek tűnik.

Egyre inkább megszoktuk, hogy bár a választásokon politikai szereplőket választunk meg, de a valódi döntések többé-kevésbé a piac kezében vannak, rájuk nézve következmények nélkül (ld. például a 200 ezer amerikai halálát okozó OxyContin történetét). A jobboldali populista mozgalmak sikere éppen ennek tudható be: hogy a gazdaságtól függő, lebilincselt, a tömegeket depolitizáló hatalomról egyre inkább kiderül, hogy képtelen átvinni bármilyen népakaratot, ráadásul bunkósbotnak használja a tudományos vagy annak tűnő érveléseket (pl. a megszorítás-párti közgazdászok kijelentéseit).

Corbyn egy baloldali populista volt ebben az értelemben: szlogenje, „a többségért, nem a kevesekért” éppen azt a (gazdasági) elitellenességet tükrözte, egy valódi baloldaliságot, amellyel szemben most újra labdába rúghatnak a magukat centristának nevező liberálisok, akiket jobb híján Tory-lightnak, azaz a konzervatívok felvizezett kiadásának szoktak nevezni. Ezek a piacpártisághoz éppúgy ragaszkodnak, mint a konzervatívok, valódi alternatívát nem mutatnak fel, de legalább győzhetnek legközelebb.

A kérdés, hogy mi értelme volna a szürke néhány árnyalata közül válogatni?