Esztendők fordulóján: publicistáinkat kérdeztük az óévről és az újévhez fűzött reményeikről
Megkérdeztük publicista munkatársainkat: miként értékelik a 2019-es esztendőt, és mire számítanak 2020-ban? Íme a válaszuk!
Bartha Réka: Felemás és heterogén
A múlófélben lévő év nagy általánosságban és személyes megközelítésben is beleférne egy-egy szóba. Ezek pedig a „felemás” és a „heterogén”. De mivel ezt a megközelítést (elviekben) nem csak nekem kell értenem, kicsit részletezem is, hogy mire gondolok, kissé kicsomagolom ezt a két fogalmat.
Amikor 2019-et elnevezem „felemásnak”, igazából ezalatt a közéleti történéseket értem. Bár Románia egészére nézve nem volt egy „nagy szám”, itt igazából az ország európai uniós soros elnökségére gondolok, amely januárban nagy dérrel-dúrral debütált, és mire a végére érkezett, ez a lufi is kipukkadt – és még csak nem is szólt hangosat. Valójában még azt sem mondhatom, hogy a bukaresti Atheneumban, januárban elkezdődött és a nagyszebeni EU-csúcson, május eleje táján kulminált közéleti időszak lufiszerűsége meglepett (utána volt még egy európai parlamenti választás is júniusban, de igazából a csúcs nem ez volt).
Mert, ahogy ez nálunk általában lenni szokott, a külsőségek dominálták az említett időszakot: fesztív kezdetben és fesztív végben volt részünk, azonban közötte semmi tartalom nem volt fellelhető, felfedezhető. Nem is lehetett, hiszen ez az elnökség – amelyről gyakorlatilag senki nem tudott semmi, viszont az, aki hallott róla, ünnepelte – tulajdonképpen egy „technikai” valami volt, amelyben sem nagyot alakítani, sem látványosan mellényúlni nem lehetett. Magyarán: ahogy a témában megkérdezett egyik román interjúalanyom, Alfred Bulai szociológus is előrevetítette, „jó volt, megvolt, eltelt valahogy”.
Ha az évet meghatározó két politikusát kéne kiválasztanom, akkor azok „teljesítménye” többek között ennek az eseménynek az égisze alatt is szemügyre vehető volt, ők pedig Viorica Dăncilă és Klaus Iohannis. Az egyik mára már történelem, miközben a másik is, csak éppen pepitában: az előbbi eltűnt a közéleti-történelmi süllyesztőben, az utóbbi még további (minimum) öt évig az ország elnöke lesz. Maga a politikai „teljesítményük” pedig szintén belefér a „felemás” fogalmába. Az egyik azt mutatta be, hogyan lehet nullás teljesítménnyel nagyon gyorsan nagyon magasra kerülni, aztán meg „el balra”, a másik meg azt, hogy egy hasonló értékű megvalósítással hogyan lehet továbbra is polcon maradni. Mindkét politikai-asztrológia jelenség Romániában volt szabad szemmel is látható a Krisztus utáni 2019-ik évben. Végkövetkeztetés: nincs.
Nagyjából a fenti jelenségnek is tulajdonítható az, hogy személyes megközelítésemben 2019 „heterogén” volt – a hangsúlyos és erőteljes közéleti érdeklődésemtől el egészen annak teljes hiányáig év végére. Röviden összefoglalva: az utóbbi tíz évben soha nem voltam ennyire kevésbé kíváncsi a politikai és közéleti történésekre, mint az évem második felétől mostanáig. Mivel nem látok ilyen téren semmi perspektívát kies hazánkban (a közélet minősége rohamosan, ám nem minden előzmény nélkül egyre romlott), némiképp önvédelemből is fordítottam hátat ezeknek a „mozgásoknak” – hogy egy kedves barátom kedvenc szavával írjam le azt a „valamit csinálgatást”, amit nálunk politikának neveznek. Látszólagos drasztikussága ellenére is, érdeklődésem kimúlása fokozatos volt: Traian Băsescu államelnöki ámokfutásait még feszült idegszálakkal tudtam követni. Nos, mára már alig értem akkori önmagamat, annyira kisszerűnek tartom azokat a „kavarantyukat”, amelyek végén ott áll ez, a történelmileg kisszerű figura politikai karrierje alkonyán (vagy ki tudja?)…
Akkor mégis mivel érdemes foglalkozni – az én megközelítésemben – 2020-ban? Hát kultúrával, pszichológiával és társadalmi jelenségekkel, úgy általában. A küszöb túlsó oldalán már ólálkodó új évtől pedig az egyetlen elvárásom az, hogy minél kevesebb felesleges hülyeség legyen benne minden téren, olyasmik, amik az ember kevéske energiáját és ingatag reményeit sec perc alatt felőrölik. Azt hiszem, hogy ez nem túl nagy – és egyértelműen a hazai lehetőségekhez méretezett – elvárás… Optimizmusom: leginkább mérsékelt.
Bíró Béla: A rugalmasság hanyatlása
A tavalyi esztendő szervesen illeszkedik a román politika megelőző évtizedeibe. Fő jellemzője továbbra is a domináns (vagy annak tekintett) hatalmi centrumok elvárásaihoz való rugalmas alkalmazkodás. Ami változott, az legfeljebb a rugalmasság hanyatlásában tapintható ki. A ragyogó román diplomáciai érzék mind merevebb és reflexszerűbb. A stratégiai döntéseket (legalábbis formailag) továbbra is a nemzetépítési stratégia prioritásai határozzák meg. Csakhogy mind komolyabb problémát okozhat, hogy a két meghatározónak tekintett hatalmi centrum, az Amerikai Egyesült Államok és Németország közti fokozódó feszültségek az adekvát alkalmazkodást mindinkább megnehezítik. Romániát – legalábbis egyelőre – mindez nemigen látszik zavarni. Továbbra is arra törekszik, hogy újabb időt nyerjen a '19 utáni nemzeti vívmányok stabilizálására, sőt fokozására. A nemzetközi trendek kedvezők. A nyelvi-kulturális kisebbségek jogainak megnyirbálása Spanyolországtól Ukrajnáig gyakorlatilag akadálytalanul érvényesülhet. A jövő azonban bizonytalan. Szinte már borítékolható, hogy az Európát elárasztó, a szó hagyományos értelmében integrálhatatlan muszlim közösségek a jövőben kemény kisebbségi követelésekkel állnak elő. Ez esetben az Európai Unió is arra kényszerülhet, hogy radikálisan megváltoztassa a kisebbségekkel szembeni politikáját. Annál is inkább, mert a védendő kisebbségek nagy valószínűséggel a ma még domináns többségek soraiból fognak majd kikerülni. Legalábbis jobbára. Egy ilyen fejlemény Románia számára kedvezőtlen következményekkel is járhat.
Arról nem is beszélve, hogy az amerikaiak Romániát – Lengyelországgal együtt – mindinkább beszorítják egy merev Oroszország-ellenes pozícióba. Ami pillanatnyilag „kedvező” lehet: ha a sok milliós ukrajnai orosz közösséget meg lehet fosztani legalapvetőbb nyelvi-kulturális jogaitól, gyakorlatilag Románia előtt is nyitott az út. De a jelenlegi helyzethez való merev ragaszkodás távlatilag, azaz a kínai–orosz partnerség megerősödése nyomán könnyen visszaüthet.
Komoly veszélynek tűnik, hogy az ország hosszabb távon az amerikai, európai, kínai–orosz–török háromszögben légüres térbe kerül. Ennek veszélyét a V4-kel való együttműködés orbáni ötletének Iohannis általi leplezetlen elutasítása világosan jelzi.
Pedig egyértelmű: a kelet-európai térség államai tényleges – társadalmaik korszerűsítésére fordítható – szuverenitásukat csak akkor őrizhetik meg, ha maguk is lokális hatalmi centrummá szerveződnek. Ebbe a virtuális hatalmi centrumba való beilleszkedést a magyar-ellenes román érzület a jelek szerint még akkor is megakadályozza, ha a többi állam, a szlovákok, a csehek, de mindenek előtt a lengyelek is ragaszkodnának Romániához.
Ez a patthelyzet a belpolitikát is megbénítja. Az egyetlen kérdés, amiben a szociáldemokraták és a liberálisok egyetértenek, az a – választóközönség számára egyébként mind érdektelenebb – magyarellenesség fenntartása. De mert a szemben álló felek a tudatuk mélyén már érzékelik, hogy a magyar kártya kijátszása mind kevésbé megbízható, tényleges gazdasági-társadalmi célok felvázolása helyett hosszabb távon nem csak betarthatatlan, de gazdaságilag és társadalmilag egyenesen közveszélyes ígéretekkel próbálják megszerezni, illetve megtartani a hatalmat. Valóságos közösségi célok híján a harc pusztán a hatalomért folyik. A liberálisok és a „jobb híján” újraválasztott Iohannis, mintha mi sem történt volna, ugyanott folytatják, ahol a szociáldemokraták abbahagyták. És a szociáldemokraták parlamenti többségük ellenére is kezükre játszanak, abban a reményben, hogy a választóközönség – általuk kezdeményezett – lekenyerezése végül magukat az ellenfeleket juttatja zsákutcába… A játszma életre-halálra megy, senkit nem érdekel, hogy az – állampolgári közösség szempontjából merőben értelmetlen – viaskodásba az ország fog belerokkanni.
Ami 2020-at illeti, a fentebb vázolt helyzet minálunk is a magyarországihoz hasonló konfliktusokat élezhet ki. A helyhatósági választásokon a látszatszembenállás a vidéki és a nagyvárosi társadalmak politikai konfrontációjába torkollhat. Sok minden már itt eldőlhet. Az amúgy is siralmas kohéziójú román társadalom még inkább elemeire hullhat, felerősödhetnek a regionális társadalmi-kulturális ellentétek. Következésként az „egységes” nemzetállam anakronisztikus stratégiájának – mára már merőben értelmetlenné vált – erőltetése magának a nyelvi-kulturális közösségként értelmezett (egyébként is jobbára csupán szólam-szinten realizált) román nemzetnek a további szétzilálását „eredményezheti”.
Viszonylag kisszámú politikai kalandor érdekében…
Bogdán Tibor: Egy lépés választ el a „junktól”
A 2019. esztendő igencsak mozgalmas volt, számos, olyan fontos eseményt hozott, amelyeket nehéz is lenne jelentőségük szerint rangsorolni.
Ki tudná megmondani, melyik volt a meghatározóbb: az, hogy megszabadultunk a Szociáldemokrata Párttól? És vele együtt talán a legcinikusabb, a pártot és az országot kisajátító elnökétől, Liviu Dragneától? Vagy az, hogy távozott a Dragnea bebörtönzése után támogatók nélkül maradt, legvacakabb miniszterelnök, Vasilica Viorica Dăncilă?
Persze, a rossz miniszterelnökök versenyén Románia akár világbajnokságot is nyerhetne, itt sem könnyű tehát felállítani a rangsort, ám ennyire rövid idő alatt ilyen sok bakit, szarvashibát rajta kívül senki nem követett el, az első hely tehát nem kétséges.
De számottevő esemény volt a kormányváltás is. A harminc évből 26 esztendeig – a Demokrata Konvenció négy éves kormányzását elszámítva – a szociáldemokraták voltak kormányon és láttuk, hova juttatták az országot. Nos, 2019-től, feltehetően jó időre, a kommunista nómenklatúra második vonala eltűnik a politikai élet vezetéséből.
Persze, nem várhatunk túl sokat a liberális kormánytól sem, főként, az ország jelenlegi gazdasági helyzetében. Ezt a tapasztalat mondatja velem, hiszen ilyen-olyan formában néhányszor már kormányra kerültek, eléggé silány eredménnyel. Az viszont biztosra vehető, hogy a Dragnea-féle szociáldemokrata kormányoknál Ludovic Orban kormánya mindenképpen jobb lesz.
A romániai magyarok sem remélhetnek túl sok jót az új kormánytól, amelynek félmagyar miniszterelnöke – talán éppen a „tájbasimulás” kedvéért – többször is magyarellenes nyilatkozatokat tett, nemrégiben pedig a magyar közösség megbotránkozására államtanácsosává nevezte ki a magyar nyelvi jogok, a kétnyelvű utcanévtáblák, a magyar és székely zászló kitűzése elleni intézkedéseiről jól ismert Valentin Bretfeleant, a marosvásárhelyi rendőrség korábbi igazgatóját. Orban új kabinetjében a magyarokat nem igazán kedvelő miniszterek is vannak, mint például a külügyi tárca vezetője, Bogdan Aurescu.
Lényeges esemény volt 2019-ben az államfő-választás is, amelynek nyomán hatalmas fölénnyel, ismét Klaus Iohannis töltheti be a legfőbb állami méltóságot.
Igaz, Klaus Iohannis sokak számára csalódást jelentett, hiszen öt évvel ezelőtt hívei azt remélték, hogy Romániát amolyan csinos kis Nagyszebenné változtatja, amelynek hosszú ideig polgármestere volt. Népszerűsége az elmúlt választások óta fokozatosan csökkent, mostani fölényes győzelmét is csak annak köszönheti, hogy az esélytelen Dăncilával kellett megmérkőznie.
A régi-új államfő a legnagyobb csalódást talán a romániai magyar közösségnek okozta, hiszen például az alkotmánybíróságon megtámadta a Közigazgatási Törvénykönyv magyaroknak kedvező rendelkezéseit.
Mérvadó esemény volt az is, hogy Laura Codruța Kövesi – Liviu Dragnea emberei, a hírhedett 13-as törvényt a tolvajokhoz hasonlóan éjszaka elfogadtató Florin Iordache, a igazságszolgáltatás mészárosa, Tudorel Toader, az igazságszolgáltatás mellett tüntetőket géppuskatűzzel lemészárolni akaró Cătălin Rădulescu és egyéb kétes hírű politikusok, jogászok ellenkezésének dacára európai főügyész lett. Most aztán retteghetnek az ország és az EU-pénzét lenyúló gazfickók…
Igaz, Romániában sok mindennel vádolták Kövesit, a Román Hírszerző Szolgálattal való együttműködéssel, a „párhuzamos állam” létrehozásával, az általa vezetett Országos Korrupcióellenes Ügyészség igazságtalan ítéleteivel…
Jogi ügyekben nem vagyok szakember, én csak az ellenségeiről ítélem meg Kövesit: akit olyan gazfickók gyűlölnek, mint Liviu Dragnea, Liviu Pleșoianu, Elena Udrea, a nemzetközi körölés alatt álló, a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Bűncselekményét Kivizsgáló Igazgatóság volt vezetője, Alina Bică, az nem lehet rossz ember.
Románia 2019-ben abban a szerencsés helyzetben volt, hogy fél éven át betölthette az EU Tanácsának elnöki tisztségét. A helyzet az ugyan szerencsés volt, Románia elnöki tisztsége pedig katasztrofális. És nem is lehetett más, egy olyan kormánnyal, amelynek olyan tagjai voltak, mint az 1989 előtti rossz hírű aprozárokat visszahozni akaró Petre Daea, a videlei általános iskola titkárnője, Carmen Dan, az amerikai George Washington Egyetem nem létező diplomájával kérkedő Rovana Plumb, a Nagy-Románia Párt alapító tagja és szóvivője, Lia Olguța Vasilescu, a Ceaușescu-féle diplomáciát képviselő Teodor Meleșcanu…
Így a féléves elnökség eredménytelenül, néhány technikai dosszié lezárásával, valamint az uniós tagállamok vezetőinek nagyszebeni csúcstalálkozójával zárult, amelyet Klaus Iohannis tulajdonképpen már elnökválasztási kampánya jegyében szervezett meg.
A mezőgazdaságban 2019 egyebek között az afrikai sertéspestis éve volt, igaz, több mint félmillió sertést kellett kényszerből levágni és elégetni, ami a sertéshús drágulásával jár, hogy ellenőrizetlen levágásokra került sor, a termékeiket minden áron eladni akaró gazdák rögtönzött „vágóhidakat” létesítettek. A járvány miatt fennáll a veszélye annak, hogy évekre leállítják Románia sertéshús exportját.
Idei rekord az is, hogy egy 14 600 juhot szállító hajó elsüllyed Midia kikötőjében – csupán 252 állatot sikerült kimenteni.
Végül 2019 az erdészgyilkosságok és a medvejárások éve is volt, olyannyira, hogy a parlament képviselőháza megszavazta az erdészek felfegyverzését kimondó törvényt, ugyanakkor a medvékre vonatkozó és az RMDSZ által kezdeményezett kötelező megelőzési és beavatkozási kilövési kvóta újbóli bevezetésére is igent mondott a törvényhozás.
És arról sem feledkezzünk meg, hogy 2019 az úzvölgyi katonatemető miatti botrány éve is volt, amikor is román katonákat temettek a magyar halottak fölé… Megoldás híján sajnos, mindez átnyúlik 2020-ra is.
Vagyis arra az évre, amely szerint úgyszintén nem sok jót hoz az ország lakosságának.
A romániai gazdasági válság körülményei között 2020-ra csökkenhet a lakosság és vállalatok vásárlóereje, várhatóan növekedni fog a lej alapú hitelek törlesztőrészletét befolyásoló három hónapos bankközi hitelkamatláb (ROBOR), azt követően pedig, hogy a Standard and Poor's (S&P) stabilról negatívra rontotta Románia államadós-besorolásának kilátásait, a román gazdaságot csak egyetlen lépés választja el a „junk” – azaz a „szemét” – kategóriától.
Jövőre tovább fokozódik a munkaerőhiány, a jövő év nagy gondjai közé tartozik infláció növekedése, a nemzeti valuta értékvesztése.
A külföldről behozott munkaerő 2019-ben a szükséges alkalmazottak 10 százalékát sem pótolta, 2020-ban emiatt a vállalatok legnagyobb része nem mer további fejlesztésekbe belekezdeni.
A Frames legújabb adatai szerint a román gazdasági gyarapodás 2020-ban 3-3,5 százalék között változhat, annak ellenére, hogy a költségvetési terv 4,1 százalékos ütemről beszél.
A lej–euró paritás tovább romlik, egy euróért 2020-ban 4,85-4,9 lejt kell majd fizetni. A választási évben a kormány óvakodni fog attól, hogy a lakosságot érintő népszerűtlen intézkedéseket hozzon, a fogyasztás tehát tovább növekszik majd, amely az importok – mindenekelőtt az élelmiszer-behozatal – növekedését vonja maga után, mindez pedig jelentős inflációs nyomást jelent majd a gazdaságra.
Politikai téren abban reménykedhetünk, hogy a pártok tanultak a 2019. évi választásokból, rájöttek, hogy az internet rohamos terjedésének korában a választók, főleg a 30-35 év alattiak, gyökeresen átalakultak, egészen mások az igényeik és változtatnak majd politikai irányvonalukon, a helyhatósági és általános választások alkalmával. Ma már világos, hogy a fizetésemelés nem elegendő az elvándorlás megakadályozásához, hiszen egyre többen nem anyagi okok, hanem a nyugati életmód és szabadság miatt távoznak Romániából.
Farkas István: Baljósan sötét, zavaros világ
Újraolvasva az egy évvel ezelőtti összeállításban leírtakat, azt tapasztalom, hogy napjaink Romániájában jövendölni nem is annyira kockázatos dolog. Lehetnénk modern hazánk Ézsaiásai, akik kezdettől fogva megmondják a véget, és régtől fogva azokat, amiket még nem vittek véghez. Sajnos, akár szóról szóra is megismételhetném azt, amit a szerkesztő felkérésére 2018 végén írtam ide, csupán az évszámokat kellene cserélnem. Baljósan sötét, zavaros világ vette körül közéletünket, amelyben nincs halványan derengő vezércsillag, mert nincsenek vezérek. Voltak mérföldkövei a mögöttünk hagyott esztendőnek – Románia fél éven át az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségét töltötte be, volt európai parlamenti választás, volt kormánybuktatás, volt államfőválasztás – de valamennyinek nem volt haszna az állampolgárok számára.
Idén a multidimenzionális valóságérzékelés volt a menő, és az lesz jövőre is – a politikum szerint jobban élünk, boldogabbak vagyunk, nincs fogcsikorgatás, csak jókedv és bőséges, mi pedig azt tapasztaljuk, hogy a múlt sötét erőivel vívott harcban ugyanúgy alulmaradunk, mint mindig, s múltat és jövendőt ugyanúgy bűnhődünk, mint eddig. És ha már bűnhődés, nagyon szomorú egy országra nézve, hogy az év legnagyobb hatású eseménye az volt, hogy letöltendő börtönbüntetést kapott az egykori kormánypárt elnöke. És nem az, hogy megbukott a kormány, amely „következetesen kiszúrt” az állampolgárokkal, vagy újrázott az államfő, akinek az „ország felemelését” köszönhetjük.
Fújjátok meg a kürtöket és nyergeljetek, mert holnap reggel indulunk, de szar lesz nem az én pártomon állni – ezt üzente Klaus Iohannis az államfőválasztások után, nem azt, hogy bocsi srácok, az elmúlt öt évben sem jött össze a rendszerváltás, sajnálom. Nyilván, nincsenek illúzióim. Azt könnyű világgá kiabálni, hogy „PSD, ciuma roșie”, de azt már senki nem teszi hozzá, hogy a másik oldalon is ugyanolyan visszataszító torzszülöttek kérik a jövő évi önkormányzati és parlamenti választásokon a szavazatokat. Ahogy azt sem, hogy a nevében liberális, tetteiben nemzeti, hogy ne mondjam, nackó PNL elemi erejű feltámadásához nem kellett más, mint a Szociáldemokrata Párt amatőr és ellenszenves „kormányzással” töltött bénázása. A Szociáldelmokrata Párt jövőre is játékban lesz, újrabútorozzák, felfényezik, legfeljebb ismét bukás lesz a vége, de egy mamutpártot nem egyszerű kinyírni. Ahogy egy hamiskásan csengő ideológia ellen sem lesz gyógyír egyik hónapról a másikra.
Nincs a hazai köz- és politikai életre vonatkoztatható Biblia – így bár éberen és szüntelenül könyörögve maradunk, akkor sem sikerül megmenekülnünk mindattól, aminek meg kell történnie.
Kustán Magyari Attila: Fásultság
Törések ritkán vannak, különösen globális szinten. Az utóbbi évek – oldalfüggően – inkább csak remélték vagy belelátták a töréseket a jelenbe, az évértékelők nem spóroltak a jelzőkkel és jóslatokkal. A magam részéről ezt fölöslegesnek tartom: elő- vagy hátralépés (ki mit hogyan ítél meg) egyaránt volt, még inkább hangsúlyossá vált a klímaváltozás kérdése, de továbbra sem tűnik úgy, hogy megválaszolnák a kihívásokat – sőt, a tabusítás miatt, amely a „szabadpiac”, „növekedés” stb. mítoszait lengi körbe, erre nem is biztos, hogy számíthatunk. Az egymástól rettegés sem hagyott alább, talán inkább fásult – ki mitől fél és ki kit gyűlöl: ez nem hiszem, hogy erősödött volna, inkább csak beivódott a hétköznapokba. Ez Romániában sem más: a román- és magyargyűlölet, a cigánygyűlölet, az olcsó összeszerelő-műhely-életérzés, a kivándorlás, a letargia mindennapos.
Így aztán 2020 sem ígér semmi különöset. A politikai elit lassú változása és ennek hangzatos ígéretei újra aktuálisak lesznek Romániában, a hétköznapi román és magyar populizmus erősebben körvonalazódik, mint minden választási kampányban. Amennyiben a felelős politizálás még képes feléledni szunnyadásából, az erőszakot talán sikerül elkerülni – amihez meglehetősen közel jártunk 2019-ben. Úgy tűnik, a kicsinek is érdemes örülni már: annak, hogy van holnap, és talán nem rosszabb a tegnapnál. Ez a korszak már csak ilyen: előbb képzeljük el a világvégét, mint a fennálló rendszer radikális változását.
Rostás-Péter István: Határértékek helyett
Fedélzeti napló hiányában csakis hevenyészett és töredékes leltárra futja, inkább benyomások laza láncolatára, mint árnyaltan strukturált számvetésre; dacára mindennek, van az ilyen évreteszelő szövegekben (és környezetükben) egy állandósuló szándék: a felemásság mögött az egyedit megragadni, mint borászoknál az egyes évjáratok sajátos jegyeit. Ez a 19-es nem bódított el különösebb zamattal, markáns utóízzel, vagy sokat sejtető illattal, bár két választás és a Greta-effektus, meg a „bár tudnánk, mit csináltál az utóbbi 30 év alatt…”-féle (össz)társa(dalma)s játék miatt nem sorolható a feledhető esztendők kategóriájába. Ugyanezzel a lendülettel az áttörések éveinek elitklubjába sem kap belépőt. Főleg, hogy 2019 inkább a kilépésektől volt hangos; britek lépdeltek kifele az Unióból, Trump a klíma-egyezményből, Hong-Kong saját sodrából és a CFR futballcsapata a hazai mezőnyből, Băsescu meg a petrovi álorca mögül.
A napi rutinból való kiszakadást újra sine die halasztás akasztotta el, és a komfortérzet – legyen az bármily tágan és homályosan definiált állapot – többet ígért (már megint), mint a váltásba vetett bizakodás, még ha csupán ritmusnak cseréje lett volna légyen. Bizalmatlanságról, bizonytalanságról, derűlátóbb hangfekvésben a kiútkeresésről szólt az épp lepörgött esztendő. Jövőnek képéről. Vagy annak skiccéről. A vázlat előmunkálatairól. Felelősségtudat-duzzadásra szánt pótcselekvés-priznicekről, hogy a jövendő (a maga közeli, közép-távoli kivetítésében), ha nem is tervezhető a párhuzamos forgatókönyvek idényében, de óvható bizonyos behatásoktól, és mederben tartható.
Váteszi vernegyuszibácsis tentába mártott pennával könnyeden pingálhatnék olyanokat, hogy a falinaptár cseréjével 10 százalékkal több kéregmozgás lesz Vrancea megyében, hogy kiderül, Boris Johnson illegálisan importált hajfestéket használ évek óta, hogy a tokiói olimpián nagy vihart kavar majd egy bizonyos nagy és büszke sportnemzet küldöttsége körüli doppingbotrány, az USA–Mexikó közti falat akkora lendülettel építik tovább, hogy észre sem veszik, és már több mérföldnyire a Csendes-óceánban állnak a cövekek, amelyek között a nemzeti gárda zubbonyában feszítő elektromos ráják cirkálnak, Kim Dzsong Un felcsap karaokesztárnak egy hatodosztályú szöuli lebujban, a lottón legalább három csúcsnyereményt ütnek meg a szokáshoz híven, és tutira nem épül meg a kolozsvári metró… makettje.
De hát minek is fokozni fantáziának futamodását, a képlet egyszerű, dadogós év lesz ez: húsz-húsz, monoton, abból az idegesítőbb fajtából (optimista olvasatban ez döntetlen, jöhetnek a 11-es rúgások: akár extra time-petárdák), meg zsákutcás is kissé, aminek a nemzetközi jele ugyebár a nagy nyomtatott T betű. Té, mint Trianon. És egyébként is, ki merne lapot húzni 19-re?
Szász István Szilárd: Súlyponteltolódás
Túl sokat kértem tavaly. Egy évvel ezelőtt az évzáró cikkben az Angyalnak küldött megkésett levélben élhetőbb országot kértem 2019-re, országot, ahonnan nem kell külföldre utazni egy jobb jövő reményében, sőt, ahova még azok is hazatérnek, akik már kimentek külföldre. Még mindig nem élhetek a testvéremmel egy országban, ahogyan azt kívántam. De igazából már nem is várok arra, hogy az ország változzon meg, hogy a húgom hazatérjen. Tudom, hogy ő sokkal rátermettebb annál, mintsem hogy a jobb körülményektől várja a boldogulását, és én magam is abban bízom, hogy itthon is meg tudunk küzdeni a kihívásokkal. Tudom, hogy anélkül is haza fog térni, hogy az ország egy tapodtat is haladna előre. Egyszerűen nem az ország „állapota” a mérvadó a döntésben.
Az elmúlt év sem társadalmi sem személyes szinten nem volt fordulatoktól mentes. Jelentős változások voltak a politikában, de az ország iránya nem változott érzékelhető módon. Bár lehet, hogy már én vagyok „érzéketlen” a helyben toporgások közepette kénytelen, véletlen megtett előrelépésekre. Ebből kifolyólag már 2020-szal szemben sincs különösebb elvárásom, ami a politikai és társadalmi berendezkedést illeti. Sokkal inkább saját magammal szemben vannak elvárásaim a jövő évre. Teljes tudásommal és lényemmel azon leszek, hogy boldog legyen az elkövetkező évem, hogy boldog legyen a családom. Megannyi megvalósítandó tervem és célkitűzésem van jövőre: befejezni a doktori tanulmányaimat, megteremteni az otthonunkat, gyarapítani a családunkat. De a fókusz áthelyeződött a társadalmiról a személyes irányba. A misztikus, varázslatos angyalokról a szeretteim irányába. Mert a valódi Angyalok körülöttem élnek.
Ambrus Attila: Szokások fogságában
Nem csalódtam az Úr 2019-es esztendejében, mert semmi jót nem vártam egy olyan évtől, amelyben két választás is volt Romániában, ráadásul mindkettő főpróbája volt a jövő évi valóban fontos helyhatósági és parlamenti voksolásnak.
Optimizmuson megvédett a kétségbeeséstől, ugyanis tudtam és a pesszimistákkal ellentétben vallottam, hogy nem igaz az, hogy ennél rosszabb már nem lehet. És lehetett.
Újságíróként volt témám garmadával. Újmédia kukkolóként megtapasztalhattam, mennyire beszűkült a párbeszéd lehetősége – gyakran még az azonos politikai nézeteket vallók, az azonos nép-, társadalmi vagy kultúrcsoportokhoz tartozó között is.
Szerencsére ebben a viharos helyzetben is talált magának fogódzókat a romániai magyarság. Politikai képviselete – minden külső és belső ármánykodás ellenére – nem csökkent. Demográfiai fogyása is kisebb mértékű, mint a többségi lakosságé, így a nagyarányú elvándorlás ellenére is van esélyünk arra, hogy nem jutunk az erdélyi szászok sorsára. Az óvoda és bölcsődeprogram beindult. Születtek vállalkozás-támogató programok is. Bethlen Gábor mondása idén is érvényes maradt: Nehéz magyarnak lenni, de nem lehetetlen.
2020 – ellentétben azzal, amit a média előszeretettel szajkóz – nem a harmadik évezred harmadik évtizedének kezdete, hanem a másodiknak a vége. Így nem arra kellene koncentrálnunk, hogy új frontokat nyítsunk, hanem hogy betemessük a régieket. Legyünk hagyományőrző és korszerűsödő társadalom egy időben. Ragaszkodjunk magyarságunkhoz, miközben tanuljunk mások tapasztalatából.
Én megpróbálom követni az olaszok szokását, akik szilveszterkor megszabadulnak minden régi kacattól. No meg a japánokét, akik újévkor pontosan 108-at kongatnak a harangokkal. Ugyanis úgy tartják, hogy 6 fő bűn van, és minden egyes bűnnek 18 árnyalata. Fő bűnnek számít a mohóság, a butaság, a harag, a könnyelműség, a határozatlanság és az irigység. Távozzon tőlünk, szabaduljunk meg minden árnyalatától, amennyire csak tudunk.
Így legyen boldog és főként békés új esztendőnk!