Vagy háborúja, nem tudni még, meddig eszkalálódik a nemzetközi helyzet Szulejmani tábornok kilöv(eté)se okán; tény, hogy az akció(filmekbe illő) sebészeti pontosságú végrehajtásának üzenete egyértelmű: esélye nem volt a két gépkocsi utasainak amint az a „beavatkozás” helyszínéről érkezett felvételeken lángoló roncsokból kikövetkeztethető.

Eddig sem beszélhettünk klasszikus fegyveres konfliktusokról, legfeljebb válságzónákról és feszültséggel telített gócpontokról, de a klasszikus frontvonalak és az eddigi hadászati alapszabályok végképp a történészek terepévé vált. (Hadtörténeti kurzusokban esetleg még előfordulhatnak a West Point Akadémia első évében, de ott is legfeljebb ajánlott, egyre inkább opcionális könyvészetként). Donald Trump bizonyára nem olvasott Julius Caesart, így hát fogalma sincs arról, miként próbált a zseniális római hadfi diplomáciai eszközökkel is teret nyerni, miközben légióit és segédcsapatait pontosan megszabott utasítások szerint manőverezte Gallia tájain. Lövése sincs Trumpnak arról, hogy az ütközetek és vonulások között Caesar több ízben is bevetette alkukészségét, sőt nem ritkán sikerült a birodalom ellen egyaránt lázadozó germánok és gallok egyes törzseit egymásnak ugrasztania és ezzel növelte saját katonapolitikai súlyát az térségben.

Akkoriban bevett szokás volt, hogy túszok önkéntes átadásával pecsételték meg az egyességeket, a behódolás garanciáját és tartósságát jelentették az éppen legyőzött törzsfőnökök római „vendégséget” élvező családtagjai. Most a túszejtés gyakori zsarolási technika, csakhogy most kőolajszállító tankhajók kényszerű visszatartására kell számítania a többi között a Fehér Háznak, miután lejár a tábornok halálát övező háromnapos iráni nemzeti gyász. Több tucat amerikai célpontról beszéltek a sértett fél illetékesei és nem kell jól értesült Pentagon közeli újságírónak lenni ahhoz, hogy megelőlegezzük: fél éven belül csinos kis lista kerekedik majd ki, bár meglehet, egyes támadásokat idejekorán semlegesítenek majd.

Mint ahogyan ez a Bagdad melletti dróncsapás is megelőző jellegű volt – legalábbis az amerikai álláspont szerint. Melyet jó ideje érleltek már, hiszen Szulejmani tavaly tavasz óta szerepelt a legveszélyesebb terroristáknak fenntartott listán. A naptárra tekintve aligha zárható ki, hogy a pénteki akció Trump „kampányelőzetese”, az újabb mandátumra készülő elnök erődemonstráció-sorozatának első (kissé túl harsányra sikeredett) momentuma. A külügy által szóvá tett enyhe európai reakció – ami burkolt rosszallást jelent egyben – arról is szól, hogy az USA fő NATO-partnereit csak utólag értesítették a tábornok likvidálásáról. És még két apró részlet az áldozatról: amikor koporsóját Bagdad utcáin gyászmenetben kísérte a tömeg, a tábornok holttestét (vagy ami még maradt belőle) egy amerikai márkájú kocsin szállították, miközben a gyászolók Halált Amerikára! skandálásokkal körítették a szertartást. Az immár néhai Szulejmáni képe a gépjármű motorházára ragasztva a főtisztet úgy ábrázolja amint éppen adóvevőn kommunikál – lehet éppen egy általa megrendelt és kitervelt akcióhoz adja meg jóváhagyását.

Az elemzők és külügyekben jártas szakértők feszült, túlfeszített helyzetre figyelmeztetnek. Nagyobb összefüggésben azonban a diplomácia „frontján” dőlnek el a dolgok, dacára annak, hogy jelenleg furcsa jelenséget regisztrálunk: de facto háború van, hivatalosan ki nem hirdetett hadiállapot nélkül, ahol a drónok váltak a stratégák kedvenc (és egyre inkább kizárólagos) eszközeivé. Ettől függetlenül a robbanómellény, az útmenti időzített pokolgép, vagy a szimpla aknavető még jó ideig az arzenál alapelemei maradnak a túloldalon.