facebook cover


Kustán Magyari Attila: Kevesebb munka, több szolidaritás


Array ( [0] => KustanMagyariAttila.png [foto] => KustanMagyariAttila.png )
-A A+

Nem csoda, hogy Sanna Marin finn miniszterelnök korábbi kijelentéseit (frissként) felkapta a világsajtó, hiszen évszázados vágyakat – és jóslatokat! – fogalmazott meg, amikor rövidebb munkaidőt és/vagy munkahetet javasolt. Igaz, nem miniszterelnökként, ahogy azt a sajtó tálalta, hanem még tavaly, közlekedésügyi miniszterként mondta, hogy négynapos munkahétre, hatórás munkanapra volna szükség.

Ez minden bizonnyal sokaknak szimpatikus ötlet, persze nem árt hozzátenni, hogy olyan országból származik, ahol (a szélsőjobboldal erősödése ellenére) a szegények, perifériára szorultak száma minimális, és a velük szembeni gyűlölet sem kelet-európai léptékű. Ez azért is fontos, mert egy ilyen cél csak ott fogalmazható meg, ahol nem tömegsport a „lefelé rúgás, felfelé nyalás”, hanem létezik társadalmi szolidaritás, nemcsak politikai szlogenek és Instagram-hashtagek formájában.

Arra sem árt emlékeztetni, hogy a nyolcórás munkaidő a baloldali I. Internacionálé célkitűzése volt 1817-től, és véres harcokon keresztül sikerült megvalósítani (Magyarországon például 1919-ben). Azóta sokan megfogalmazták már, hogy a technológia fejlődésével egyre kevesebb munkára lesz szükség, vagy rövidebb munkahétre, vagy rövidebb munkaidőre.

Nem igazán számoltak azonban a globális államvallással, a kapitalizmussal, amelyben állat helyett időt áldozunk (ahogyan az amerikai szlengben is a „doin’ time” jelenti a börtönbüntetés leülését) az istenünknek. Miközben valóban hatalmas technológiai fejlődésen mentünk keresztül, nem igazán történt lényegi változás a munkaidő tekintetében, bár ez így persze nem teljesen igaz: a rugalmasként eladott, valójában bizonytalanságot fenntartó alternatívák egyre népszerűbbek, a részmunkaidőtől a zéró órás szerződésig, munkaerő-kölcsönzésig és így tovább. A nyolc órás munkaidő azonban jobban tartja magát, mint a katolikus dogmák: lehetetlen átírni, szemmel láthatóan. Aztán itt vannak a sztahanovisták is, a túlóra-kultúra, a már-már szakrális elköteleződés a munka mellett mint morális emelkedettség.

Azt azért gyaníthatjuk, hogy a munkaidő rövidítésének nem a dolgozók a kerékkötői. A régi mantrák (miszerint a társadalom hőse az, aki „munkahelyet teremt”, szemben a passzívakkal, várakozókkal, akiket csak alkalmaznia kell) nem engedik feloldani a dogmát. Aki dolgoztat, az diktálja a szabályokat, az engedelmes munkavállalónak pedig csak követnie kell a megadott mintákat. A minták értelmében pedig ez a dichotómia – munkaadó-munkavállaló – az idők végezetéig fenn fog maradni, így a bérezésbe és munkaidőbe (valójában) nincs beleszólásunk. Hogyha a „munkaadó” érdekei azt diktálják, hogy egy adott munkára egy embert alkalmazzon nyolc órával, és ne kettőt, több bérért, néggyel, akkor ez változtathatatlan (a varázsszó: gazdasági racionalitás).

Sanna Marin javaslata és a tény, hogy felkapták azt, hónapokkal később is, némileg torzan, azt jelzi, hogy az igény él. És azt is jelzi, hogy állami beavatkozásra van szükség, még ott is, ahol pedig a szakszervezetek erősek, és hétszáz postai dolgozó rendezetlen fizetésébe belebukhat a miniszterelnök. A kérdés az, hogy bármelyik állam képes-e erre? A globális kapitalizmus és annak egyenlőtlen viszonyai nem igazán adnak lehetőséget erre. Olyan, gazdag és valamelyest függetlenebb országok, mint Finnország, talán léphetnek végre, de egy kiszolgáltatott összeszerelőműhely, mint Románia, csak arra várhat, hogy egyszer majd megülje a hullámot. Nincs az a megmentő párt – különösen nem az új, neoliberális társaságok – amelyek felvállalnának egy ilyen lépést, és annak következményeit (konkrétan a multinacionális tőke antidemokratikus fenyegetését). Legfennebb „kicsiben” érdemes próbálkozni. Szövetkezetekkel és szakszervezetekkel, a szegények, kirekesztettek segítésével, a dolgozói elszegényedés, az embertelen ingatlanpiac stb. jelenségének tudatosításával. Ez is egy lépés volna előre. Még nem oldaná fel az ország függését, de tompíthatná az egyenlőtlenségeket, amelyek az országon belül szétroncsolják a társadalmat.

Enélkül a startvonalhoz sem lehet állni.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik