A napokban nyugtalanító pletyka kezdett el terjengeni a brassói magyarok körében. Volt ugyan a híresztelésnek némi alapja, igazságtartalma annál kevesebb.

Történt pedig, hogy a megyei főtanfelügyelő felkereste a magyar főgimnáziumot, arról tudakolózott, nem fogadná-e be a magyar iskola a közeli román általános iskola egy-két osztályát. A központi fekvésű általános, amelyet nem véletlenül a magyar főgimnázium felújításával egyidőben emeltek, az utóbbi időben ugyancsak felkapott lett. A főtanfelügyelő néhány nappal látogatása előtt már kimutatta a foga fehérjét: a megyei RMDSZ elnök és egy államtitkár előtt méltatlankodott amiatt, hogy a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny megnyitóján túlsúlyban volt a magyar beszéd… Nos, a szülők gyorsan összerakták a puzzle darabokat, s kiokumulálták, hogy a magyar főtanfelügyelő helyettes és a román főtanfelügyelő már alá is írták az egyezményt: román osztályok költöznek a magyar főgimnáziumba.

Akitől személyesen hallottam a pletykát, azokat igyekeztem meggyőzni: szükségtelen egy helyettes beleegyezése ahhoz, hogy a főnöke megtegye, amit akar. Másrészt meg a főtanfelügyelői látogatáskor ismét nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar főgimnázium – noha hatalmas épület a város szívében – szerencsére maga is teremgondokkal küzd. Szerencsére, mert ez azt jelzi, sok a magyar diák Brassóban.

Mindenkivel azonban nem beszélhettem személyesen, ezért kértem, felajánlottam a kérdésben illetékeseknek, egy mondatban nyilvánosan reagáljanak a terjedő pletykákra. Azzal hárítottak el, hogy cáfolni a mendemondát veszélyes, ugyanis sokan –  a szél fúvatlan nem indul szellemében – éppenséggel igazolni látják gyanújukat a megalkuvásról.

Elöljáróink ma félnek az egyenes beszédtől, mert – nem minden ok nélkül – attól tartanak, hogy visszájára fordítják a szavaikat. Hogy jutottunk idáig?

Hogy jutottunk idáig – például attól-onnantól, hogy a kilencvenes évek elején még feltétel nélkül és vakon hittünk Király Károlynak: Radu Câmpeanu, a magát liberálisként áruló elnökjelölt a jó vásár?

A politikai kommunikációban következett be a változás. Szinte mindenki tudja, hogy mi történt: teret nyert a populizmus. Hatásos is volt a demagóg szövegek szajkózása sokáig, mára azonban visszaütött.

A populistákat viszonylag könnyű felismerni. Ők azok, akik megvetik a képviseleti demokráciát, azt hirdetik, hogy mindenki eltitkolja az igazságot, csak ők nem, inkább az érzelmekre igyekeznek hatni, semmint az értelemre.

Tim Bale brit politológus írta le nemrég, hogy hogyan próbálkoznak visszaszerezni szavahihetőségüket a populizmustól és populistáktól megszabadulni kívánó politikusok. Módszereiket mintha csak egy népszerű brit valóságshow címéből kölcsönözték volna: Szájon csókolni; elvenni; elkerülni.

Leggyakrabban a harmadik megoldást választják. Rámutatnak, hogy az idegenellenesség érzése mögött valójában gazdasági problémák húzódnak meg, majd szociális és gazdasági programokat fejtegetnek. Ezért aztán korábbi választóik azzal vádolják őket, hogy nem figyelnek a valóságos problémákra, például a roma kérdésre. Ezzel megerősítik a populisták pozícióját, mert ők viszont habzó szájjal cigányoznak.

A forró csók módszere látszólag jónak tűnik: a centralista párt kikölcsönzi a populisták jelszavait, s máris újraéled a kapcsolata a választókkal. Valójában ezzel csak a populisták nézeteit erősíti, s ha már ezek a nézetek szalonképessé válnak, miért ne szavazna a választó azokra, akik azokat vehemensebben képviselik?

Elvenni – azaz beemelni a populistákat egy koalíciós kormányba vagy megnyerni őket, hogy kívülről támogassák a mérsékelt kisebbségi kormányt – szintén rossz megoldás. Olyan politikai döntések meghozatalára kényszeríti a mérsékelt pártot, amelyeket valójában kártokozónak tart.

Tim Bale szerint van megoldás. Azt szorgalmazza a demokrata politikusoknak, hogy kerüljenek közelebb, közvetlen kapcsolatba a lakossággal.

Nos, mire Tim Bale javasolta, Barack Obama már meg is kapta az internetes Oscarnak is nevezett Webby-díjat. Ő és kampánycsapata. Nem először. Négy év után másodszor. Az első lépés ugyanis a 2008-as elnökválasztás volt, amelyet sokak szerint egyenesen az interneten nyert meg Barack Obama, kommunikációs csatornaként, és támogatók gyűjtésére is sosem látott hatékonysággal használva fel a netet. A politikai kommunikáció arcát az online kampány nagyjából olyan mértékben alakította át, mint negyven éve a tévé. A nagy lépést Obamának és kampánystábjának kétségkívül az emberek, a választók felé fordulás jelentette. Közvetlenül megszólítani a képviselt választót. Ez a jövő politikusa számára a legnagyobb kihívás. Hogy a választók ismét higgyenek benne.

A populizmus a múlté lehet.

Obama kampányszakértői feltűntek Kelet-Európában is. Ha sikerük lesz emberközpontú kommunikációjukkal, akkor megnyugodva sóhajthatunk fel: És mégis mozog a föld!

Ha nem? Akkor a jövőnk is folyamatos múlt csupán.