Tegyük fel, hogy a pandémiát kiváltó mikroorganizmusok a vogonok, amelyek ha nem is hiperűrsztrádát, de egy teljesen más világot építenek Romániában. A delfinek pedig a politikum prominens tagjai – nem a legjobb a párhuzam, hisz a delfinek köztudottan intelligensek, de maradjunk ennél –, akik elhagyják a szép új világ beköszönte előtt a fedélzetet, amelyen öles betűkkel áll az isteni üzenet: „Elnézést az okozott kényelmetlenségekért”.

Miközben ezeket a sorokat írom, továbbra is az elvégzett tesztekkel egyenes arányban nő Romániában a koronavírus-fertőzöttek száma – a helyzet súlyosságát azonban nem a közel 4 500-as esetszám mutatja, hanem az, hogy hamarosan eléri a háromszázat az intenzív terápiás ellátásra szoruló páciensek száma. Ha nem is Douglas Adams-i magasságokban, de ebben az időszakban egyre több okfejtést olvasni arról, hogy milyen lesz a világ vagy legalábbis milyennek kellene majd lennie a pandémia után. A nagyívű gondolatkísérletekhez és a dilemmák feloldásához mindenki igyekszik hozzátenni a maga látomását, elismerve, hogy még messze az a bizonyos fény. Leírhatnám most azt, hogy milyen országra lenne szükségünk, ha majd egyszer kijelenthetjük: sikerre vittük a Covid-19-nek való nekifeszülésünket, de egyelőre még csak ott tartunk, hogy a – szó szoros értelmében – eszetlen kis vírus komolyan próbára teszi állam- és intézményrendszerünket. A jövőről pedig csak annyit tudunk, hogy akkor lesz a miénk, ha a gyógyszerészek, vegyészek és génkutatók mostani vállalkozását siker koronázza. Persze van, aki a tapogatózás mellett a bűnbakkereséssel van elfoglalva, de őt hagyjuk meg a lájkvadászoknak.

Soha nem volt a szerepálmom, hogy orákulum legyek, ezért inkább a jelenre figyeljünk, arra, hogy mire mutat rá a koronavírus – gyenge idegzetűek itt abbahagyhatják az olvasást, megrázó tények következnek. Egy héttel ezelőtt volt már szó arról (itt), hogy az államfő és a kormány, bár tudta, hogy mivel áll szembe az ország, fittyet hányt erre. Most azonban, a pandémia eszkalálódásával, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mennyire nem urai az urak a helyzetnek, esetlen kapálózásaikkal pedig csak még mélyebbre süllyednek.

Vegyük például az ilyen, krízishelyzetekben kulcsfontosságú kommunikációt, amiből folyamatosan leszerepel mind az államfő, mind a kormányfő, mind pedig az egyfajta szuperminiszterelnökké felkent belügyminiszter. Nem, nem arról van itt szó, hogy az előzetesen bejelentetthez képest folyamatosan késnek a nyilatkozatok, sokkal aggasztóbb a párhuzamos beszéd. A kormányfő teszi pontra a magát elnyilatkozó államfőt, így egy ideig csak találgatja a nép, hogy az idősek kimehetnek-e a lakásukból; a belügyminiszter késő este, makogva olvassa fel a katonai rendeleteket, amelyeknek az előírásai elvileg kötelező érvényűek a lakosságra, akiknek gőzük sincs, hogy mire ébrednek másnap. Jobb helyeken ezt inkompetenciának hívják és valaki(k) kezd(enek) csomagolni. Hazánk fiait azonban nem ilyen fából faragták és megmutatják, ha nincs államférfi, megteszi a politikus is, elvégre válság van – és nyomatékosításként bevetik a hadsereget, amely egyfajta demiurgoszként kellene rendet vágjon a rakoncátlankodó démosz között. Hangzatos szókapcsolat a „militarizarea spitalului”, de tulajdonképpen ez is csak púder, néhány katonát neveztek ki vezető tisztségbe, de hogy ne vesszen el Suceava, ennél sokkal több kellene, de persze, mit szól majd a szavazóurnák előtt a nép.

Ahogy egyre több páciens került kórházba a légúti tünetekkel, úgy kerültek felszínre a hazai egészségügyi rendszer szimptómái is – a kórisme nem új, de most valahogy minden fájdalmasabb. Rosszul esik, hogy felénk nem tapsolják könnybe lábadt szemmel egész közösségek a járvány frontvonalában dolgozó orvosokat – pedig ha belegondolunk, semmi rendkívüli nem történik. Az, hogy velejéig korrupt az egészségügyi rendszer, tulajdonképpen senkit nem lep már meg – a koronavírusjárvány kitörésének harmadnapján (február 29-én) a volt egészségügyi miniszter korrupció gyanújával kerül előzetes letartóztatásba, de viszonylag friss még az emléke a négy évvel ezelőtti fertőtlenítőszer-botránynak is, ahogy nem városi legendák szereplői azok az orvosok sem, akik pénzt kérnek a betegtől, vagy arra kénytelenek kötelezni, hogy gyógyszert, kötszert stb. vásároljon a páciens. Van, aki – túl sokat tud – és most szívesen elhagyná a süllyedő hajót, mert tudja, hogy mit jelentenek a sterilnek nehezen nevezhető kórtermek, a vízzel egyenértékű fertőtlenítőszerek, az üres maszkosdobozok. De ők már nem is várnak tapsot. Akik meg tisztességgel helytállnak, maradnak a bélyeggel, a több embert igénylő feladatokkal, a nehezített munkakörülményekkel és igen, a félsszel, hogy bármikor megfertőződhetnek.

De nemcsak az orvosok egy részére néz ferde szemmel ezekben a hetekben a lakosság, hanem ahogy egy székelyföldi politikus, korrektnek egyáltalán nem nevezhető módon fogalmazott egy televíziós műsorban, azokra „a társadalom egy bizonyos rétegéhez tartozó emberek, akik csoportosan szoktak járni”. Igen, a romákra, akik bevitték Hargita megyébe a kórt, akik Marosvásárhely egyik lakónegyedét potenciális fertőzési gócponttá tették. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy kialakulóban van egy lincshangulat – aminek van ugyan alapja – de a felelősség sosem kollektív, mindig egyéni. Nem a roma közösség miatt jelent meg a koronavírus Hargita megyében, ahogy nem a magyar közösség miatt Háromszéken. Egy roma fiatalember és egy magyar férfi fertőzött először Székelyföldön, de csak előbbi körül szikrázik a levegő.

Ilyen országvalóságra világít rá a koronavírus-járvány, megmutatja, hogy milyen Románia, a maga valójában – ha eddig valakinek lettek volna kételyei. De visszakanyarodva az indító sci-fi-s felütéshez, a válsághelyzet megmutatta, hogy a Mátrix Smith ügynökének a teóriája (itt), miszerint az emberi faj egy vírus, hisz nem egyensúlyra törekszik a környezetével, hanem elpusztítja azt, bizonyos értelemben egészen közel áll a valósághoz. Bízom abban, hogy az új világ rácáfol erre, és nem fogja senki „megköszönni a halakat”.