Szép lassan lecseng a győri örömünnep, s a hét fiaskó után végre elhódított aranyserleg legalább egy évig a „Győrbicz” álomcsapat vitrinében díszeleghet. Most már, hogy megvan az oly régen áhított, remélt és talán meg is érdemelt trófea, lehet újra fanyalogni, vitatkozni azon, mennyire érezhető magunkénak egy olyan győzelem, amely győrinek ugyan győri, magyarnak viszont már sokak nem tekinthetik.

Engem ugyan csöppet sem zavar, hogy spanyol irányítással norvégok harcoltak (nem akárhogy) norvégok ellen, és a norvég csodakapus, Katrine Lunde Haraldsen nélkül bizony a jelenkori kézilabda koronázatlan királynője, ahogy a Pro Sport is fogalmazott, a pályán igazi varázslónak bizonyuló Görbicz ezúttal is BL kupa nélkül marad(hatot)t volna. A lényeg az, hogy a győzelem magyar csapaté, s akkor is az lenne, ha egyetlen magyar sem lépett volna pályára sem a döntőn, sem az egész idényben.

De sokan nem így látják, és ez nem magyar sajátosság. Minden ország, minden csapatsport szembenéz ezzel a kérdéssel, a jelenség fogadtatása pedig már rég túllépte a sport kereteit, olyan társadalmi tényezővé vált, amely akarva-akaratlan formálja a közgondolkodást, befolyásolja, mégha lassan is, toleranciaszintünket, a másság iránti be- és elfogadókészségünket.

Mi tagadás, olvasom a román sportújságokat. A BL döntő első fordulója előtt, talán a Pro Sportban találkoztam azzal a címmel, hogy Miért nem a Győrnek szurkolok? Na, bumm, gondoltam, nem kell egyetem ahhoz, hogy kitaláljuk, miután épp Görbiczék verték ki drámai küzdelemben a Vâlceát, és hát tájainkon különben sem hagyomány, hogy a szomszédok egymás csapatainak szorítanak. De meglepetésemre nem a Vâlcea vereségéről volt szó, és a leghalványabb magyarellenesség sem jelent meg még a sorok között sem. A szerző arról írt, hogy bármennyire kétségtelenül a legjobb csapat pillanatnyilag a Győr, nem tud és nem akar szurkolni egy világválogatottnak, egy légiós csapatnak, a szinte száz százalékban „bennszülött” (a Larvikban csupán két dán légiós van, a többi lány norvég, legtöbbjük világ-, olimpia és Európa bajnok) ellenében. Valójában az idénre ugyancsak világválogatottá vált Vâlcearól írt, nosztalgiázva az egykori „román” csapat után. Az elődöntőbeli kudarcot is a légiósoknak tudta be, annak, hogy a sok idegen lányból épp az hiányzik, ami a román bajnokcsapatot korábban KEK győzelemre vezette: a szív.

Olvastuk, hallottuk ugyanezt nem egyszer magyarul is, a női kézilabdában épp a Fradi kapcsán. A zsinórban kétszer megnyert KEK döntő után a ferencvárosi lányok káprázatosan kezdték a szezont a legrangosabb európai kupasorozatban, a BL-ben is. Akkor állítólag a Fradi szív (ami természetesen egyenlő a magyar szívvel) hajtotta a lányokat, és sokan már azt valószínűsítették, hogy nem is a győri légiósok, hanem a magyar fradisták a serleg igazi várományosai. Azt mindenki nagyvonalúan elfelejtette, hogy a Fradi négy alapembere, a fehérorosz Abramovics kapus, a szlováknak (nem felvidéki magyarnak, hanem echte szlováknak) született időközben honosítással magyar válogatottá lett Zácsik és Kovacsicz, no meg persze, az új lány, Pena, ugyanolyan légiósok, mint a győri norvégok, brazilok, franciák vagy délszlávok.

De már a középdöntőben gyorsan kiderült, hogy míg a második kupasorozatban, a KEK-ben elég lehetett a (magyar, román, stb.) szív a tudás mellé, BL-t viszont olyan kispad nélkül, amelyen nincs két azonos, vagy szinte azonos teljesítőképességű játékos sor, nem lehet megnyerni. Az emberi teljesítőképesség és teherbírás véges, s a sport is olyan, mint a tudomány –eredmény ott van, ahol pénz is van, ahol megfizetik, megbecsülik a teljesítményt, megteremtik a körülményeket a fejlődésre és az előrelépésre.

A sportbeli légiósság  kapcsán azonban (csúnyán hangzik, de ha szabályosan írom legionarizmus lesz belőle) sokkal kevesebb szó esik a jelenség másik oldaláról, ami jócskán kompenzálja a nemzeti jellegvesztés miatti rossz szájízt. Légiósaink, a külföldön játszó mieink és a hozzánk szegődött idegenek egyaránt, az ország- és nemzetimázs olyan lehetőségét jelentik, amit sem diplomácia, sem kultúra nem tud überelni.

Gondoljunk csak arra például, hogy kit érdekel Európában milyen tragédiák zajlanak az afrikai kontinensen? Népirtás, népirtást követ arrafelé, miközben a fülünk botját sem mozdítjuk, még a mínuszos hírekbe sem fér be. Az elefántcsontparti szörnyűségre viszont már viszonylag odafigyelt az európai vezető média, mert az az akkor még Chelsea sztár labdarúgó, Didier Drogba országát, népét, családját is érintette.

A kézilabda és a Győr példájánál maradva: Hány norvég tud bármit is Magyarországról? Heidi Löke, Katrine Lunde vagy a nemzeti válogatott szövetségi kapitány, a volt győri tréner Karl Erik Böhm azonban még az unokáinak is majd szeretettel mesél Magyarországról, Győrről, esetleg a csirkepaprikás vagy a gulyásleves receptjét is meghonosítják hazájukban. Számukra és ismerőseik számára Magyarország nem egy szerencsétlen, szegény, frusztrált kis ország, hanem egyenrangú valóság, ahol jó volt élni és dolgozni. De ugyanezt hirdeti majd Amorim a braziloknak, Tervel a franciáknak, Radicsevics a montenegróiaknak stb.

Milyen más esetben választaná Magyarországot vagy Romániát akár átmeneti otthonának egy spanyol, francia, német, norvég, dán?... Soha, hiszen semmiben nem tudjuk azt a szintet nyújtani, mint amit a győri, a ferencvárosi, a veszprémi, szegedi vagy a vâlceai kézilabda klubok nyújtanak a maguk területén. És ahelyett, hogy fanyalognánk, örüljünk, hogy valamiben világszínvonalon vagyunk, olyan szinten, hogy a nagy, gazdag nyugati nemzetek fiai-lányai is minket választanak, sőt versengenek értünk. (Kolozsváriként gondoljunk csak a CFR portugáljaira.)

Ugyebár a világ legismertebb magyarja mindmáig Puskás Ferenc. Nem azért ismerik őt széltében-hosszában a földgolyón, mert az általunk aranycsapatnak becézett ezüst válogatott tagja volt, hanem madridi légióskodása folytán. Szent nekünk az aranycsapat, de ma már aligha van külföldi, aki hallott még róla, hiszen a statisztikák nem jegyzik a győztesek között. Puskás viszont légiós volta ellenére is magyarként írta be nevét az örökkévalóságba, amit bizony magyar csapatnál maradva, nem tehetett volna meg.

De ugyanez áll George Hagira is, aki egymagában tett annyit Románia nemzetközi ismertségéért, mint az összes külföldi kulturális intézet együttvéve (pedig a budapesti is kiválóan működik). Cristi Chivu például akkor tudott római hős lenni, díszpolgári kitüntetést kapni, amikor Olaszország-szerte folyt a hecckampány a román bevándorlók ellen. Sportteljesítményével és a szegény gyerekek érdekében végzett társadalmi munkájával milliók számára bizonyította, hogy a román nem azonos az olasz városszéli nyomortanyákon megtelepedett, kéregető, lopásra is vetemedőkkel.

Bár előszeretettel szoktunk gúnyolódni a focisták műveltségi szintjén, el kell ismernünk – ők nemzeteik leghatékonyabb nagykövetei. Persze érvényes ez más sportágra is, csakhogy azok fogadóközege korlátozottabb, a foci népszerűségéhez és népszerűsítő erejéhez semmi sem mérhető Európában.

A felsoroltak fontosságát nem lekicsinylendő, a légióskodás legnagyobb „vívmányának” mégis azt tekintem, hogy képes eltörölni a fajok, nemzetek és vallások közötti különbséget, a származás helyett a teljesítményt emelve az egyetlen igazi mércévé. Ennek köszönhetően válhat ünnepelt hőssé keresztény közegben a muzulmán, fehérek között a fekete, arab, ázsiai, németek közt a török, magyaroknál a román, szlovák, horvátoknál a szerb, és mindez fordítva.

Egy fradista ultra nyilatkozta valamelyik portálon, hogy a Fradihoz szerződött néger már olyan, mintha fehér és magyar lenne. Az ember nem tudja, sírjon vagy nevessen az ilyesmin, de közben tudja, hogy nincs olyan tolerancia program, vallásos nevelés vagy bármi más, ami legalább ilyen szinten el tudja fogadtatni a másságot azoknál, akik különben a másság tagadására vannak kihegyezve. Mégis dúl a rasszizmus a lelátókon, kétségtelenül, de már „csak” az ellenfél négerével, arabjával, zsidójával szemben, és mi tagadás, már ez is több mint semmi.

Nem beszélve arról, hogy ezek a fiúk-lányok nemcsak a győzelemért harcolnak már közösen, nemcsak az ünneplésben vagy a vesztes mérkőzés fájdalmában borulnak egymás nyakába, hanem közösen állnak ki egymásért, sokszor bizony olyanokért is, akiknek gyűlöletében nőttek fel a szülői házban.

Nekem ez szokott eszembe jutni, amikor valaki a sport nemzeti jellegének elvesztése miatt kesereg. Ez nem háború. Ez játék, ami összeköt.