facebook cover


Pengő Zoltán: A szolidaritás ára


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

Elnézve a koronavírus-járvány hazai adatait, nem vagyok meggyőződve, hogy a szükségállapot május 15-i feloldása indokolt lenne epidemiológiai szempontok alapján. Abban ellenben biztos vagyok, hogy gazdasági szempontból nagyon is az, a korlátozó intézkedések fenntartásának elhúzásával ugyanis a gazdaságnak okozott károk nem lineárisan, hanem exponenciálisan nőnének. A rendkívüli állapot feloldásának nem lesz azonnali vagy rövid távú következménye a gazdaság felpörgése, de annak alapvető feltétele.

Olvasatomban a világ legtöbb országában alkalmazott, a személyes kontaktusok drasztikus csökkentésén alapuló járványkezelési stratégia alapvetően a szolidaritásról szól. A koronavírus által leginkább veszélyeztetett két kategória az idősek, illetve a krónikus betegségekben szenvedők, mindkettő nagyságrendekkel felülreprezentált az áldozatok között. Tudatában vagyok, hogy makkegészséges tinédzser vagy 26 éves ketrecharcos is a járvány áldozatául eshet, csak ennek a valószínűsége összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a két fentebb említett kategória tagjainak esetében. Nem véletlen, hogy Nagy-Britanniában a járvány áldozatainak 25 százaléka, a statisztikai hivatal adatai szerint, öregotthonban élt. A társadalmi szolidaritás modern világunk, számomra egyik legrokonszenvesebb vonása. A vadászó-gyűjtögető természeti népeknél viszonylag megszokott volt, hogy krízishelyzetben a törzs magatehetetlen tagjait magukra hagyták vagy megölték. Aktuális értékrendünk szerint ez vérlázító kegyetlenség, azonban minimális erőforrásokkal rendelkező közösségek esetében a józan ész megnyilvánulása, bizonyos körülmények között az elesettekkel való törődés az egész közösség létét fenyegette volna. Nem vagyok meggyőződve, hogy morálisabb lények vagyunk, mint az Amazonas-medence utolsó gyűjtögetői és vadászai, humánusabb gyakorlatunk erőforrásaink nagyságából fakad. A szolidaritásnak azonban mindig ára van, jelen helyzetben iszonyatos értékű, Románia esetében tízmilliárdos nagyságrendű, euróban kifejezett ára.

Az aktuális gazdasági rendszer alapvető paradoxona, hogy a fogyasztás visszafogása egyéni szinten azzal jár, több pénz marad a zsebemben, tehát gazdagabb leszek, ellenben ha a jelenség társadalmi méretet ölt, általános szegényedéshez vezet. Ez a fogyasztói társadalom természetéből fakad, a fogyasztás ugyanis fokozott gazdasági tevékenységet eredményez, tehát pénzt hoz létre, aminek egy része a fogyasztókhoz kerül vissza. Az ellentétes folyamat fordított hatást vált ki, ráadásul egy önmagát gerjesztő jelenségről van szó. Minél kisebb a termékek, szolgáltatások fogyasztása, annál kevesebb pénz kerül a gazdaság véráramába, a termelés, a szolgáltatások volumene esik, ezáltal kevesebb pénz jut a munkavállalóknak, akik emiatt még kevesebbet fognak költeni és így tovább. Mindennek a hatása viszonylag hamar begyűrűzik az államháztartásba, ami miatt visszaeshetnek az állami beruházások, csökkenhetnek a közalkalmazotti bérek és nyugdíjak, ami a fogyasztás további csökkenését vonja maga után.    

Ezt a folyamatot természetesen kordában lehet tartani, a negatív hatások kormányzati intézkedésekkel mérsékelhetők. Nouriel Roubini, a világ egyik legismertebb közgazdásza többek között azt ajánlja, hogy a kormányok öntsék a pénzt a cégekre és a háztartásokra. Ehhez a tanácshoz nem is lenne szükség egy zseniális közgazdászra, ráadásul viszonylag könnyen megvalósítható olyan országok esetében, mint Hollandia, Németország, Dánia vagy az Egyesült Államok. A mi esetünkben azonban egy dolog hibádzik: a pénz. Az Orban-kabinet mozgásterét rettentően leszűkíti az a banális tény, hogy nem rendelkezik azzal a pénzzel, amit ránk kellene zúdítson annak érdekében, hogy mihamarabb kilábaljunk a válságból.

Mindenhol a világon a járvány áldozatainak a száma töredéke az adott ország összlakosságának, s a gazdasági következmények hatásait az életben maradók fogják elszenvedni, nem kizárt, hogy éveken át. A szolidaritás pedig sosem feltétel nélküli és korlátlan, vannak határai, mégpedig az, hogy a többség mennyit hajlandó fizetni érte. Ez nem csupán a pénzről szól, a hónapokon át tartó bezártság nem elhanyagolható pszichés következményei szintén benne vannak az árban. Világszerte mutatkoznak jelei annak, hogy rohamosan növekszik azok száma, akik közelednek a tűréshatárhoz, nem szeretnének többet betenni a szolidaritási kasszába, főleg, hogy az a korlátozások feloldása után még sokáig fogja nyelni a pénzt. Már a járvány által talán leginkább sújtott Olaszországban is politikusok és üzletemberek követelik az élet újraindítását, s a korlátozások feloldásának üteme, összevetve a járványügyi adatokkal, ott is kissé erőltetettnek tűnik. A magyarázat egyszerű: a politikusok és az üzletemberek is tudják, beleroppanhat az ország gazdasága, ha az élet nem tér vissza mihamarabb többé-kevésbé a megszokott kerékvágásba, annak pedig nem 30 ezer, hanem 60 millió áldozata lenne. Persze ez utóbbiak nem kerülnének a sírba, csak érezhetően rosszabbul élnének, mint korábban, márpedig ki akar a megszokottnál alacsonyabb nívón élni? Ne áltassuk magunkat, korlátlan szolidaritás csak a szenteknél és hollywoodi filmekben létezik.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik