Ambrus Attila: A készenléti állapot kellős közepén
Az emberiség történelmének kataklizmái megrengetik a világot. Választóvonalként hivatkozhatunk a világháborúkra és a világjárványokra is: miután véget értek, szinte semmi nem maradt olyannak, mint amilyen előttük volt.
Hasonló földindulásként fogtuk fel – segített ebben a (világ)kormányzati kommunikáció, a nyereségorientált média is – a koronavírus-járványt is. Így éltünk, fegyelmezetten betartva a hatósági előírásokat a szükségállapot ideje alatt. Elfogadtuk a bezártságot, az anyagi áldozatot amiatt, hogy nem járhattunk munkába, talán még el is hittük, hogy az államfő, a kormány tudja mit és miért csinál. Hogy az államfő nem feltétlenül megfontolt államférfi is, ez akkor vált teljesen világossá, amikor a társadalomban egyre növekvő ellenállást, feszültséget a magyar kártya kijátszásával akarta oszlatni. Régi recept szerint.
Az, hogy a kormány felkészületlen és felelőtlen, akkor kezdett derengeni, amikor ugyanazon a délutánon két óra leforgása alatt a belügyminiszter, az egészségügyi miniszter és a miniszterelnök a kijárási tilalom enyhítéséről szólva sorra ellentmondtak egymásnak, majd az államelnök cáfolta (pontosabban) meghazudtolta mindhármukat.
Ekkor kezdődött el a kormánykommunikáció igazi ámokfutása. Ami azt gondoltuk, hogy abban csúcsosodott, hogy az egészségügyi miniszter minden bukaresti metrómegálló ki-bejáratához rendőröket vizionált és bejelentette, ha valaki tüsszent a metrón és nincs rajta maszk, a felelős állampolgárnak azonnal hívnia kell az 112-t.
De nem!
Még csak az sem jelentette a zavaros intézkedések csimborasszóját, hogy a szükségállapotban nem kellett, a szükségállapotot követő (!) készenléti állapotban azonban már kötelező a maszkviselet, akkor is, ha az az egészséges embert megbetegítheti.
Az igazi mértéke a kormányzati törődésnek akkor sejlett fel, amikor Ludovic Orban kormányfő úgy válaszolt arra a kérdésre, hogy mi következik május 15., a szükségállapot lejárta után, hogy május 16…
Cselekvésképtelenség és arrogancia, stratégiahiány és lenéző magatartás jellemezte és jellemzi a hatalom válságkezelését. Mert miként értékelhető az, hogy a lakóhelyi települést elhagyni tilos, ám kinyithatnak a szállodák? Vagy az, hogy csak azok mehetnek a tengerpartra, akiknek van üdülőházuk a tengerparton, a hegyekbe azok, akiknek van hétvégi házuk a hegyekben? Magyarán: mindenekelőtt azok, akik a törvényt alkotják, legkevésbé az egyszerű állampolgárok.
S ez – világrengető járvány ide vagy oda – azt jelzi, hogy a nem minden ok nélkül Abszurdisztánnak nevezett Romániában mégsem mozog a Föld.
Semmi sem fog változni a hatalmaskodók és az állampolgárok viszonyában. S ha mégis, akkor legközelebb május 40-ben.