Mínusz 46 éves voltam akkor... gyerekként csak a „magyar világ” pár napjáról gyűjthettem töredékes-merengő történetforgácsokat (a szülőfalu ugyanis átesett a határon, s a 44-es szeptemberi ellenoffenzíva árán jutott rövid ideig honvédkézre). Nagyanyám testvére annak előtte – a bécsi döntés táján – átjött a Feleken Kolozsvárra, az akkor éppen megnövekedett Magyarországra. Aztán volt még pirosfehérzöld szalag rejtegetése, meg Tolnai Világlapja első világháborús képes frontriportokkal anyai nagyapáméknál, meg régi Kogutowicz-féle földrajzi atlasz az ezeréves határral. De Trianon ritkán hangzott el, inkább az, hogy „bejöttek”, meg „elvették”...

Az időfaktorba kapaszkodni, hogy az majd... elsőre kényelmesnek tűnő taktika; jövendő generácok (sic!), dédunoka-számba menő srácok miként fogják érzékelni? Kerül-e olyan távra, mint Világos nekünk? Dolgozni rajta (mármint a feldolgozáson) annál kockázatosabb, hogy ne mondjam, adrenalindúsabb, és mégis nyerőbb. Dacára annak, hogy a korabeli döntnökök jogutódai máig sem mérték föl az évszázados gesztus súlyát, nemzetközi konferenciákkal spékelt angol nyelvű tanulmányokon átnézve. S ha mégis elismernék, rögvest utána vagy kiadós évtizedekre rá; még úgy is, hogy félrenéznek vagy sokatmondóan hallgatva szembe: a bevallás leg(faj)súlyosabb formája lenne. A munka dandárját, a képlet nagyobbik részét nekünk kell kibogozni. (Most hogy az -nk mettől meddig terjed, azt megoknyomozni lenne csak alapos férfias-asszonyos munka!) A vesszenezés meg a nemnemsoházás háttérzajától kicsit beljebb húzódva, a jelenre, de inkább az (egyre csak) közel(ebb settenkedő) jövőre való tekintettel...

Mert van ebben minden, meg azon kívül is egy bazinagy adag ráadás: társtettesek vagyunk, a sorozatosan elmaradó, halasztott korrekcióból adódó, rétegzett hiányérzet, a kicsiny nemzet sokra viszi-szerű kompenzatív reflex, a hogyakkormégishogyantovább...

A magyar emlékezet nagyon közjogias – mondja Ablonczy; a személyesre lebontott élmény-morzsa (családi breviárium, jeremiád-részlet) talán közelebb hoz, de nem garanciája még az árnyaltabb összképnek – teszem hozzá, csapatának eddigi munkáját mégis elismerve.     

21, 22, 23, nem, az oláhok már nem reszketnek a határon, jó ideje hogy... De a gyomorban sem reszket már az indulatos félsz: lassít, kiszáll, csomagtartót felnyit, visszahuppan a volánhoz... slussz. Kulcsát keressük a meghaladásnak, mi, a traumaterápiákból múzeumot álmodó nemzetépítészek.

Zsákutca az oda-visszacsatolt Kolozsváron: nem a témára reflektálónak való ideális terep (hacsak Bibó nem könyökölne be az ablakon hirtelen – de sajna, ez első emelet). S hogy idén is lesz provokáció – meg riposztolás, lényegében ixedleges.

Már nem fáj, de sajog – kitartóan, makacsul-mocskosul.