Elvitatni, alapból megkérdőjelezni nem lehet, vagy másként fogalmazva: kontraproduktív lenne. A folyamatra viszont érdemes reflektálni: indítékait és következményeit egyaránt kielemezve, talán a reméltnél tágabb összefüggések is előtérbe kerülnek – és közelebb kerülünk ahhoz, hogy érteni véljük a román nemzeti panteon legutóbbi csarnokbővítési kísérleteit.

Most, midőn Vitéz Mihály és az 1784-es erdélyi parasztfelkelés három vezére is törvényileg talapzatra került, a szusszanásnyi hatásszünetben a történelmi emlékezet visszaszerzésének mechanizmusai helyett inkább a köztéri jelenlét néhány aspektusára utalnék. Kolozsváron obeliszk köré állított, egész alakos kompozícióval „rótta le kegyeletét a hálás utókor”. A méretes térplasztika évekig amolyan megtűrt állapotban volt, a Szamos-parti hotel előtti spáciumban; töredezett, málladozó piedesztálját naponta láthattam szerkesztőségbe menet, s így az 1974-ben felavatott szoborcsoport egyre kevésbé diszkrétebb enyészetének fokozatait is. Évekig senkinek sem tűnhetett fel az illetékes városgazdák vagy önjelölt patrióták közül, bár rendre megkoszorúzták február 28-án. Végül mégis akadt pénz és akarat, hogy a márványlapokat lecseréljék, de bizonyára lespóroltak a költségekből, mert még az avatatlan szemnek is feltűnik, hogy a munkálatokkal megbízott cégnek nem volt restaurátor szakértője.

A történet színhelyétől mintegy 35 kilométerre, enyhén délkeletre, Horea, Cloșca és Crișan tordai, mellszobros emlékműve szintén sajátos benyomással lepi meg azt, aki Aranyosgyéresre menet lépésben gurul át a város peremén levő tömbháznegyeden, a helybeliek szóhasználatával a mikrón: az 1976-ban sebtében kialakított terecskét alig venni észre, annyira jellegtelen, ötletgazdái mintha arra törekedtek volna, nehogy megbontsák a „blokkos” egyenszürkét. Újabban térdig érő léckerítés töri meg a kromatikai semmilyenséget, merthogy minden egyes lécet más-más élénk színre pingáltak; a gránittalapzatra állított bronzbüsztök így már kontrasztos hátteret nyújtanak a tiritarka, önmagában egyébként üde „előzetesnek”.

Vissza hát Kolozsvárra, hogy a craiovai bánról, a hadfiról és fejedelemről elnevezett (átkeresztelt) téren levő lovasszobor se maradjon ki e hevenyészett lajstromból; az 1976 decemberében leleplezett emlékmű helyére már csak korabeli fotók, filmkockák, vagy elbeszélés-töredékek révén lehet rálátásom. Gyermekként élesen emlékszem arra, hogy már javában folytak a munkálatok – ezek szerint '76 nyara lehetett –, amikor arrafelé jártunkban valamelyik felnőtt családtag elejtett egy városi legendamorzsát: „állítólag” lovakat vágtak le, hogy a szobrász minél behatóbban tanulmányozhassa a Vitéz Mihályt hordozó majdani makrancos paripa anatómiáját, s a délceg állat köztéri változata minél élethűbb formában toporzékoljon, ha pimasz és rátarti galambok újfent sörényére vagy tomporára szállnak. A sztori kegyetlensége sokáig kísértett, miközben lehet, hogy Butunoiu művész úr mindössze ellátogatott a vágóhídra, skicceket készíteni a leendő munkához. Ám a Széchenyi téri emlékműnek van egy ennél valósabb, de legalábbis jobban dokumentálható története: eredetileg Gyulafehérvárra szánták az egyesülési félcentenáriumra, csakhogy több alkotót is megihletett a pillanat. Több forrás is tudni véli, hogy maga Nicolae Ceaușescu döntött az élemedett, és egyébként korántsem tehetségtelen Oscar Han műve mellett; a vesztes projekt pedig egy ideig Călugăreni és Sellenberk között „ingázott”, mígnem, Mátyás főtéri auráját „kiegyensúlyozandó”, Kolozsváron landolt az alkotás. Jelenléte nem indukált tér-jelleget környezetének, legfeljebb a közelben lakók „használják” ekként, és aligha lesz nagyobb a forgalom a mártíromság becikkelyezése után.

Aktuálpolitikai megfontolásokon túl, a hősi nemzeti múlt törvénybeli statuálása, pillanatnyi mediatikus túllihegése arra utal(hat), hogy milyen buktatókat tartogat a retroaktív kompenzációs kényszer, ha kritikátlanul és kampányszerűen alkalmazva kimerül az erőltetett triumfalizmusban, és két újabb piros betűs kalendáriumi bejegyzésnél többet nem tesz hozzá érdemben a történeti tudathoz.