Ma van a Nyelvek Európai Napja.

Reggel óta ott motoszkál agyamban Kosztolányi gondolata: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (...) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.”

Azon morfondírozok, vajon hányan érzik így. És hányan gyalázzák turbómagyarnak azt, aki úgy gondol anyanyelvére, mint az Esti Kornél költője. Ők bizonyára magyarkodásnak tartják, hogy a Nyelvek Európai Napján a magyar nyelvről értekezem. Blaszfémia! – sápítozzák az istentelenek. Pedig az egyesült Európa – és nem az Európai Egyesült Államok – csak úgy jöhet létre, mint a Bábel tornyának összeomlása utáni világ. Akkor épülhet fel, ha keressük a társalgási, együttműködési lehetőségeket azokkal, akiknek az angol, a francia, a német, a szlovák, a szerb, az ukrán mélyen benne van az angolok, franciák, németek, szlovákok, szerbek, ukránok vérének csöppjeiben, idegeinek dúcában. És igen, azokkal a románokkal, akik átérzik, hogy a magyar nyelv az erdélyi magyarok számára a haza a magasban élhető és éltető tartománya. Akik nem hívják lovak nyelvének a magyart. Akik nem tartják a politikai csetepatékban előrántható nyílvessző hegyének, olcsó iróniaként odavetett ionopot chivanok pészédé szerű csúfolódás eszközének.

Kéznyújtásnyira áll a könyvespolcomon Kosztolányi Dezső beszédes című kötete, a Nyelv és lélek. Ha a sajtóból felém ömlő szennytől mosakodni akarok, gyakran ütöm fel, és találomra bele olvasok. Most céltudatosan keresgélek a szépséges szövegek között. Mert dereng, hogy amiről az ezredfordulón az Európa Tanácsban határozatot hoztak, arról, hogy szeptember 26. legyen a Nyelvek Napja, hogy nyelvek tanulására, kultúrák közelítésére ösztönözzék az európai embereket, Kosztolányi csodálatos szövegekben már közel száz évvel azelőtt javasolta.

Nem a germanizmusok, anglikanizmusok átvétele jelenti az egyetértés, együttműködés feltételét az öreg kontinensen, hanem az angol, a német, a román nyelv szépségeinek, mélységeinek felfedezése, amely egyben az angol, a német, a román kollektív lélek megismerésével is jár.

Kosztolányi portugálul olvasott, amikor még nem tudott portugálul. Leírja, mekkora öröm volt egy regényben már ismerős szófordulatokra lelni. Amikor a francia nyelvtant tanulmányozta, rájött, hogy aki ismeri a frank grammatikát, az nemcsak okosabb lesz általa, hanem becsületesebb is, hiszen ez a nyelv mind értelmi, mind erkölcsi tekintetben tisztít. A franciák mondják: ami barbár, lapos, szellemtelen, az nincs franciául

Arra már én jöttem rá, hogy aki a román nyelvtant silabizálja, megismeri az nem lehet depressziós, kétségbeesett, az felfedezheti az élet apró, de mindenütt és mindenkor jelen lévő örömeit. Ami halálszagú, destruktív, önpusztító, az nem lehet románul.

Kosztolányi nemcsak az élő, hanem a holt nyelvek tanulmányozását is figyelmünkbe ajánlja. A latin védelmében idézi André Suarést: „A latin gyakorlat, hogy jobbak legyünk, mint amilyenek vagyunk. Egy új embertípust akar formálni, amely ura a szellemének és általános eszmékkel operál: a latinok választani tudnak. A latin nevelés minden embert királlyá tesz. A latintalan kultúra parvenü kultúra.”

Kosztolányi közel egy évszázada kardoskodott az európai nyelvek megismerése, de egyenjogúsága mellett is, mindezt az anyanyelv védelmében. Érdekes szempontot villant meg a nyelvtanulás szellemi egészséget megőrző hasznáról: „Általában azt tapasztaltam, hogy a kellemes dolgokat anyanyelvemen tudom inkább közölni, de a kellemetlen dolgok – fölmondani egy régi hű alkalmazottnak, vitatkozni egy szerződés kétes ponjairól, gorombáskodni a pincérrel, szemébe vágni valakinek a nyers és kínos igazságot könnyebben mennek más nyelven. Szerelmet vallani az anyanyelvemen óhajtok, de szakítani idegen nyelven. Verset írni magyarul, de kritikát lehetőleg portugálul.”

Az idegen nyelv nem méreg, legfeljebb orvosság, de az éltető elem mindvégig az anyanyelv marad. „Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz” – figyelmeztet.

Ezek után már úgy érezhetjük: nem is akkora kár, hogy a magyar nyelvet rajtunk kívül senki sem érti, és nem is akarja megtanulni. Az európai társalgóban jóleső érzés idegen, ám ismerős nyelveken csevegni, miközben tudjuk a magyar nyelv a mi belső szobánk, ahol imádkozunk, ahol szeretünk.