A nagyváradiak joggal kérdezhetnék meg: mi közöm van nekem, székelyföldi újságírónak, az olaszi temetőhöz?

Elmondom. A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, amikor többször is a városba vezetett a riportutam, a Köröspart felé igyekezve átmentem a szétrombolt temetőn, az elvadult bokrok között keresztül-kasul taposott ösvények, gyalogutak mentén hosszasan elnéztem a már földbe taposott vagy éppen kidőlni készülő, különböző jelképeket viselő sírköveket, a kovácsoltvas sírkerítéseket, a kriptákat a klasszikus építészeti stílusokra emlékeztető oszlopokkal, olvasgattam a neveket, hiszen a levéltárak mellett a temetőknél semmi nem őrzi meg jobban egy város emberekben, családokban, tisztségekkel kapcsolatos intézményekben rejtőzködő múltját.

És mindig összeszorult a szívem: ahogyan a váradiaknak az éppen dúló városrombolási parancsok közepette a főutcájukat valamiképpen sikerült megóvni, vajon miért nem próbálták megóvni a temetőt?

Ismerem, persze a háttér-ideológiát, hogy a román hatalom a város magyar múltjának egy jelentős darabját akarta szétmorzsolni, tudom, hogy az egyházak próbálták menteni a menthetőt: sírköveket és elődök földi maradványait helyezték át, védett, egyházi környezetbe, és azzal is tisztában voltam, hogy a korszerűsítés jegyében elindult országos dúlás közepette nem a váradi temető esete volt az egyetlen, amelyben az idők ritkán tapasztalt ellentmondásaként a halál esett áldozatául az életnek.

Mindez azonban nem változtatott azon a látványon, amely olyannyira belém égett, hogy amikor manapság az olaszi parkon, az új református templom, az új görögkatolikus templom és a katolikus egyházhoz tartozó Caritas szomszédságában megyek el, akkor is magammal viszem az egykori szétrombolt temető emlékét, padok, sétányok és a bekerített kutyasétáltató helyén még mindig sírokat látok, és érzem, hogy a talpam alatt legalább két évszázad egykori váradi polgárai kérhetik számon azt a földi tisztítótűzet, amely örök nyugalmukat nem csupán megzavarta, hanem porrá zúzta.

Nem ismerem a jelenlegi olaszi park tulajdonviszonyait, nem tudom, hogy részben vagy egészben kié a terület, ki mit adott és kinek haszonbérletbe és különösképpen nem is érdekel.

De van, ami megdöbbent, legalább annyira, mint a korabeli temető látványa. Hogy most, amikor tanácsi határozattal Mihai Viteazul parknak nevezték el az egykori temetőt, mindenki nyilatkozik; de a helyi magyar szervezetek, képviseletek most sem képesek összefogni és valamiféle olyan stratégiát kidolgozni, amelyben az elnevezés elleni jogi és közösségi lépések egymást támogatják mindaddig, amíg legalább a parknak a sokszázéves helynévre utaló megnevezése megmarad.

Meggyőződésem, hogy ezt az igyekezetet azok a jóérzésű román emberek is támogatnák, akik úgyszintén olaszit emlegetnek, ha villamossal vagy gyalog arrafelé járnak. Hogyha létezik Nagyváradon egy közös ügy, amely egyazon asztalhoz ültetheti a magyarságában és érdekszövevényeiben, állandó kettős rendezvényeiben meghasonlott körösparti város magyarságát, akkor éppen ez az.

Az egykori temető, a maga jelenlegi sorsával talán a legjobban int arra: a nemzetpolitikai fogalmak világából le kell szállni a földre, íme egy gyakorlati, úgymond hétköznapi ügy, amelyben nem a magyar költészet nagyjait kell idézni, nem paszományos huszárruhákban kell bandukolni, nem az európai autonómiákról kell kiselőadásokat tartani, a Kiáltó szót ismételgetni, és még csak Szent László nagyságát sem kell méltatni, hanem egész egyszerűen meg kell védeni egy nevet, amely évszázadok óta hozzá tartozott a városhoz. És amelyik pontosan megnevezhető, ha úgy tetszik, kézzel fogható része annak a magyar érdekvédelemnek, amelyet nagyobb és kisebb rangú politikusok vagy magukat azoknak nevezők, saját holdudvarukkal egyetemben, előszeretettel tűznek a zászójukra.

A romániai magyarság ott van a parlamentben. A romániai magyarság ott szavaz a helyi döntéshozásban. A romániai magyarság politikai pártjai révén ott szerepel a hazai demokrácia porondján. A romániai magyarságnak vannak közösségszervező intézményei, szakemberei, a román média felé is megvannak a maga csatornái.

A romániai magyarság soraiban a politikusok sokat beszélnek a szórvány, a székelység, a máshol is tömbökben élő magyarság kapcsolatrendszeréről, a tüntetéseken felmutatható közösségi erőről. Hölgyeim és uraim, ennyi eszközzel, egy európai uniós országban, európai képviselettel egy olyan nevet, amelyhez nem tapad semmiféle történelmi szenny, nem lehet megvédeni?