"Felszámoltam magamban a gyűlöletet, és csak a megértésnek, a szolidaritásnak és a szeretetnek szeretnék teret engedni az életemben" – mondta a Magyar Narancsnak adott múlt heti interjújában Szegedi Csanád volt Jobbikos alelnök és képviselő, akiről egy évvel ezelőtt derült ki, hogy anyai ágon zsidó származású. Az egykori „elv”-társa és pártja szellemiségét képviselő szennyportál leplezte le a szélsőjobboldali politikus zsidóságát, aki egyik percről a másikra, kirekesztőből kirekesztetté, üldözőből üldözötté lett. Gyorsan megtapasztalhatta, milyen a világ a túlsó oldalról, és egy éves hallgatásából ítélve, nem bizonyult paradicsomnak.

Mondanám, hogy sajnálom szegény Csanádot, vagy, ahogyan volt párttársa írta, Chanadot, de hazudnék, ha ezt állítanám. Próbáltam én ébresztgetni magamban az együttérzést a fiú iránt, akire rászakadt az ég, s lába alól kifutott a föld, de valamiért nem sok sikerrel, s azt hiszem, ezzel így van mindenki, aki bármiféle kisebbségi létet megtapasztalt.

Azt azért el tudom képzelni, mekkorát fordulhatott vele a világ, amikor a nagymamája végre megosztotta vele a féltve őrzött családi titkot, s nemcsak származásával szembesült hirtelen, hanem azzal is, hogy mindaz, amit addig képviselt, mindaz, amiben addig mélyen hitt és hirdetett, hazugság. Valósággal sokkolta, hogy a holokauszt tényleg igaz, hiszen saját nagymamája szavait, az általa is megélt borzalmat csak nem kérdőjelezhette meg. Sokkolta, hogy bizony nem cionista mese, hanem valóban voltak gázkamrák, ahol emberek millióit semmisítették meg, s egyes magyar csendőrök gátlástalanul kegyetlenkedtek a deportáltakkal.

Lehet, hogy kívülről nézve rossz viccnek tűnik az egész, azt hisszük, hogy épeszű ember nem kérdőjelezheti meg a történelmet, de tudomásul kell vennünk, hogy vannak, köztünk élnek kevésbé épeszűek is.

A modern antiszemitizmus az anticionizmusra épül, s ennek szerves része, szinte alappillére, hogy a holokauszt kitaláció, önigazolás a zsidók részéről. Minden bizonnyal vannak olyanok, akik csak hirdetik ezt, de vannak, nem kis számban olyanok (magam is találkoztam hasonlóval), akik szentül hisznek is ebben a nyakatekert mítoszban. Úgy tűnik Szegedi Csanád az utóbbiak közé tartozott.

Nem lehetett egyszerű mindezt megemésztenie, de legalább kapott némi kis ízelítőt abból, aminek – még a túloldalon állva – hű katonája volt. Miután a kuruc.info kitette az internetre Szegedi nagyszüleinek anyakönyvi kivonatait, s származása már nem volt többé titok, a Jobbik egyes tagjai, a fiúk, akik évek óta legközelebbi barátai, harcostársai voltak, hirtelen bocsánatkérésre és lemondásra szólították fel alelnöküket. Ő viszont ekkor már nem értette a Jobbikos logikát, nem tudta felfogni, miért is neki kellene mentegetőznie azért, amiért a családját ártatlanul meghurcolták.

Nekem Funar jutott eszembe és a habzó szájjal ordítozó Vadim Tudor, s nem kis rosszmájúsággal elképzeltem magamban az arcukat, abban az esetben, ha ők szembesülnének felmenőjük magyar (Tudor esetében akár zsidó) származásával. Valószínűleg akkor már ők sem értenék, miért bántják „ártatlanul” a magyar/zsidó/cigány/stb., nagypapát, nagymamát.

Szegedi Csanád is most, itt a túlsó oldalon, tapasztalta meg, milyen tehetetlen lehet az ember, ha rajta kívülálló okokból bélyegzik meg, rekesztik ki, hurcolják meg, esetleg likvidálják. Származása nyilvánosságra kerülése után az egyik Jobbikos elnökségi tag, jó barátja, bár viccesen, de azt ajánlotta megoldásnak, hogy lőjék agyon Csanádot, aki azonnal szülessen újjá, tizennyolc évesen, zsidó felmenők nélkül. Mert ugyebár bármennyire is jó barát volt addig a váratlanul zsidóvá lett elv- és párttárs, ilyen pedigrével már nem tartozhat többé a tiszta turulosok társaságába.

Ami történt ezzel a fiatalemberrel, golyó nélkül is felért egy kivégzéssel. Újjászületése is lezajlott, amolyan modern, huszonegyedik századi Saulus – Paulus történetként. Hogy pontosan mi volt az a momentum a Jobbikos politikus számára a saját damaszkuszi útján, ami meghozta számára a megvilágosodást és megtérést, nem tudom, de ő úgy vallott erről, hogy „hirtelen megéreztem, milyen a másik oldalon lenni. Azt gondolom ez hozta el bennem a fordulatot".

Most egy híres rabbitól tanul zsidó vallásról, történelemről, hagyományokról, zsinagógába jár, és már a héber írást is megtanulta. Felszámolta Turul boltjait, bezúzatta korábbi könyveit, hogy azok ne terjesszék tovább a gyűlöletet. Lehet, hogy sikerül neki tényleges paulusi magasságokba emelkednie, egyelőre még csak igyekszik a saját érintettségén túlmenően is „megtérni”.

Jobbikos hitvallásának másik szerves része, a cigánygyűlölet és hasonló előítéletek leküzdésében még van tennivalója. Ezen „még dolgozik”’, mert most már tudja, milyen abszurd dolog másokat származásuk alapján megítélni.

Valószínűleg mindenkinek más-más jut eszébe e történet kapcsán és más-más következtetést is von le belőle. Nekem Szabó István filmremekje, A napfény íze ugrott be azonnal. Azt hiszem, szebben és jobban még soha senki nem vallott arról, hogy identitást, hovatartozást levetkőzni nem lehet, nem szabad, nem érdemes. Szegedi története, bár sokkal prózaibb formában, de ugyanezt támasztja alá. Családja addig hitt az asszimiláció mindent megoldó voltában, a jótékony felejtés mindenhatóságában, míg saját bőrén meg nem tapasztalta (újra), hogy fölösleges önámítás, gyakorlatilag önfelszámolás az, amit tesz. Azért akartak asszimilálódni, hogy egy esetleges újabb zsidóüldözés az ő leszármazottaikat már ne érinthesse. Pedig nagyon jól tudták, hiszen maguk is megélték, hogy a náci népirtás elől sem jelentett menedéket sem a névmagyarosítás, sem a kikeresztelkedés, sem a származás letagadása. S hetven évvel később aztán azzal kellett szembesülniük, hogy saját unokájuk lett a hóhér.

Kisebbségnek lenni sehol sem leányálom, a világ legdemokratikusabb, legtoleránsabb társadalmában is bizonyos fokú hátrányokkal jár(hat). De egyszerűen nincs más választásunk, mint elfogadni azt, és saját másságunk tudatában úgy élni, hogy a „túlsó oldalon” is élhető maradjon a világ.