A Ceauşescu-rendszer végnapjaiban a szekus tábornokok száma tizenkilenc volt. Ma kilencven fölött van.

Divat Orwellt idézni, esetleg újabb hátborzongató antiutópiákat elővenni – hátha közelebb jutunk napjaink abszurd léthelyzeteinek, képtelenségeinek megértéséhez. A rendőrállam fő eszközének és fő célkitűzésének, a félelemkeltésnek a megértéséhez. Ahhoz, hogy mintegy igazolódjék: a gépezetnek ellenállni nem lehet. (Pedig megkísérelhető, mégha kevés sikerrel is. Akkor, ha a társadalom lelkiismeretét kifejező értelmiségiek nem az elnyomók seggnyalói, hanem az elnyomottak oldalára állnak.)

Ennek ellenére George Orwell (csak) egy mániás eltorzulás pamfletírója, a teljes manipulációé, amelyet a hatalom a saját juralmának végletes bebetonozása érdekében alkalmaz. A maga nemében – a kor megszabta technika színvonalán – Nagy Testvér volt (mert mindent tudni akart, mindent befolyásolni akart, és minden általa nem kívántat ki akart törölni az emberek agyából) minden zsarnok. És mindenütt és mindig, a zsarnokság megszűli a kis zsarnokokat is (mint a forradalom a mellék-forradalmárokat), a kis testvéreket, akik a maguk szűkebb környezetében mindenen uralkodnak és ítélnek.

Orwellnél és a témát feldolgozó többi antiutopistánál az ember ellen elkövetett kényszer – még ha a militarista jellegű(!) propagandagépezet diadalmasan és perverz módon rátelepszik is az egész társadalomra – külső, idegen erő marad. Voltaképpen deviancia.

Kafkánál ezzel szemben a bűn mintegy valóság fölötti (ezért abszurd), mitikus (nem Mitikás!), és büntetése nem valaminő felszíni igazságosság felismer(tet)ésére irányul, hanem a mélyben érvényesülő szükségszerűség beteljesülése.

"Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t." Hát nem csodálatos?

Mona Pivniceru: Nagyon fel vagyok zaklatva. Miért nem tekintik botránynak azt, ha egy szabadnak tartott embert lefilmeznek és követnek? Ez nem súlyos probléma az önök számára?

Riporter: Úgy érzi, hogy zaklatják önt, Pivniceru asszony?

Mona Pivniceru: Ha nem tudok száz métert megtenni úgy, hogy ne filmezzenek le, hova megyek és honnan jövök... nem zaklatva, hanem egyenesen megfigyelve érzem magam. Hiszen önöknek felvételeik vannak rólam.

Riporter: Pivniceru asszony, ön közéleti személyiség, el kelle fogadnia ezeket a dolgokat is. Valamennyi közéleti személyiség a sajtó és mindenki figyelmének a középpontjában áll.

Mona Pivniceru: Elnézést kérek, nem így van. Amíg a közéleti szerepet normálisan látja el..., ezen túl ott van az ember magánélete, ahol nem kell beszámolnia, honnan jött, hova ment, hol vett kenyeret, kivel találkozik, ezek olyan dolgok, amelyek a jóérzést jelentik. És végül is a rendőrállam...

Riporter: A rendőrállam? Úgy gondolja, ez a magyarázat?

Mona Pivniceru: De hát elképzeli, hogy szabad emberként lehet így közlekedni? Vagy ez csak látszat? Láttam most a tévében.

Riporter: Pivniceru asszony, önben hittek az emberek, remélték, hogy megbízható jelölt az igazságügyminisztérium élére, de most, hogy Adrian Năstasével kapcsolják össze, aki jelenleg két évi börtönbüntetését tölti, ön már elveszítette a hitelét.

Mona Pivniceru: Ez az ő dolga, semmilyen kapcsolatban nem állok vele! Személyes ügye, viseli a következményeket. Mit érdekel engem?

Riporter: Hát akkor miért nem tartotta magát távol ettől az egész botránytól?

Mona Pivniceru: Honnan tudtam volna, kié az a kocsi? Soha nem volt úgy, hogy jött önért egy kolléga, s elvitte kocsival valahova?

Riporter: Nehezen hihető, hogy nem tudta, kié az a kocsi.

Hogy tulajdonképpen milyen bűnt követett el Josef K., ki sem derül, de nem is érdekes, hiszen a "világrenddé avatott hazugság" olyan normává lesz, amelyet a halálos büntetéssel együtt ő maga is elfogad.

„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták. (...) Kopogás hallatszott, s egy férfi lépett be, K. sohasem látta még ebben a lakásban. (...) - Maga kicsoda? - kérdezte K., s tüstént fel is ült félig az ágyban. A férfi azonban átsiklott a kérdésen, mintha megjelenését szó nélkül el kellene fogadni. (...) - Nem maradok itt, és szóba sem állok magával, amíg be nem mutatkozik. - Én jót akartam - mondta az idegen, s most önként kinyitotta az ajtót. (...) - Nem mehet el, hisz le van tartóztatva. Úgy látszik - mondta K. - S ugyan miért? - kérdezte aztán. - Mi nem vagyunk illetékesek ennek a közlésére. Menjen a szobájába és várjon. Az eljárás most már megindult, a kellő időben mindent megtud majd. Túllépem megbízatásom határát, ha ilyen barátságosan beszélek magával."
Így kezdődik Franz Kafka regénye, A per. Befejező fejezetéből egy részlet: „A harmincegyedik születésnapját megelőző estén - este kilenc óra tájt lehetett, az utcák épp elcsöndesedtek - két úr állított be K. lakására. Hosszú kabátban voltak, sápadtak és kövérek, cilinderük szinte a fejükhöz nőtt. (...) Bár nem jelentették be a látogatásukat, K. szintén feketébe öltözött, az ajtó közelében ült egy karosszékben, s mint aki vendégeket vár, lassan húzogatta föl új, szorosan ujjaira feszülő kesztyűjét. Nyomban fölállt, és kíváncsian nézett az urakra. - Tehát önöket rendelték ki hozzám? - kérdezte. Az urak bólintottak, egyik a másikra mutatott, kezében a cilinderrel. K. magában beismerte, hogy más látogatókra várt. (...) Az urak már a lépcsőn bele akartak karolni, de K. azt mondta: - Csak az utcán, nem vagyok beteg. - Ám rögtön a kapu előtt úgy fogták karon K.-t, ahogy K. még sohasem ment senkivel. Vállukat a vállához szorították, karjukat nem hajlították be, hanem egész hosszában átfonták vele K. karját, a kezét pedig iskolázott, gyakorlott, ellenállhatatlan fogással ragadták meg. K. feszesen kiegyenesedve ment közöttük, ők hárman most olyan egységet alkottak, hogy ha valaki agyon akarta volna verni egyiküket, mindhármukat agyonverte volna. Ilyen egységet szinte csak élettelen tárgyak alkothatnak. (...) - Nem megyek tovább - mondta K. kísérletképp. Erre válaszolniuk sem kellett az uraknak, elég volt, hogy nem lazítottak fogásukon, és megpróbálták K.-t elmozdítani helyéről. K. ellenállt. De (...) rögtön ráébredt, hogy ellenállása mit sem ér. Nincs abban semmi hősies, ha most nehézségeket okoz az uraknak, ha védekezésében még élvezni próbálja az élet utolsó felvillanását. Elindult, s ezzel akkora örömöt szerzett az uraknak, hogy ebből valami még rá is átragadt. (...) K. (...) kísérőire bízta magát. Most már teljes egyetértésben haladtak át mind a hárman egy hídon a holdfényben." (Fordította: Szabó Ede)

A gondolatzsarnokság ellen a függetlenség vagy az átláthatóság sem mindig segít. Itt van például az ügyészség. (Szó szerint is, a kapuban...)

A rendőrség, az ügyészség és a bíróság hármasából megnőtt hatalma révén emelkedik ki: egyfelől kézben tartja a vádemelést, másfelől átvehet a rendőrség hatásköréből, például nyomozhat. Önkényesen válogatja meg, hogy „kit/mit szed elő". Például a 2009-es kirívó elnökválasztási csalás ügyében történt sokezer feljelentés közül egyet sem vizsgáltak meg azóta sem. Vagy: a sajtónak a beépített ügynökök által eljuttatott híres jegyzőkönyvek is kivétel nélkül a politikai ellenfelek „leleplezését" szolgálják. Ellenőrizni az ügyészséget gyakorlatilag nem lehet, még intézményesen sem, hiszen saját maga vizsgálja ki saját magát. Tevékenysége, annak produktuma megfoghatatlan. Hatalommal való visszaélésének leggyakoribb technikája a különféle – főleg a politikailag is érintett– ügyek manipulálása, eltüntetése, a figyelem elterelése róluk.

Ha az egyik fél számára kockázatmentes a játszma, és bármit megtehet, a másik számára viszont nem, és képtelen megvédeni azokat, akiket az ügyészség megtámad, akkor semmi sem állíthatja meg a hatalommal való visszaélést.

Vajon tényleg semmi? Nehogy csakugyan háborúban dőljön el!