Hétfő, iskolakezdés. Virágözönnel, az udvarokon összegyűlt gyermeksereggel, mosolygó és meghatott szülőkkel, régi és mégis mindig friss évnyitó szavakkal, újdonságként pedig az előkészítő osztályokkal.

Csak úgy felvillan bennem: vajon milyen lehet a tanévnyitás a nagyenyedi Bethlen Gábor kollégiumban, ahol a nyáron az udvaron, a tornakertben, a szomszédos temetőben jónéhány órát tébláboltam. Vajon hogyan haladtak a felújítási munkálatokkal, hiszen jó érzés volt látni, hogy több, igen jelentős székelyföldi középiskola rendbetétele után, főként uniós forrásokból, Erdélynek ez a nagyhírű iskolája is megújul. Az épületfalon elhelyezett, sok-sok nevet tartalmazó márványványtáblákat végigböngészve már akkor eszembe jutott és a gondolattól mind a mai napig nem tudtam szabadulni: ha valamiféle olyan iskolai statisztikákat készítenének, akár az egy főre jutó nemzeti jövedelem, akár a mondjuk ezer diákra jutó híres emberek száma tekintetében alighanem Nagyenyed neves iskolája vinné el a pálmát.

Vajon miért? A márványtábla névsorait többször is átolvasva, egyetlen alapérv azonnal eszembe jutott: alighanem a titok nyitja valahol ott lehet, hogy itt, ebben az építészeti cicomákkal nem sokat törődő épületben mindvégig a világra és az emberség egyetemes értékeire egyaránt nyitott fiatalságot neveltek, az egykori növendékek, az iskolaévek után, akár a természettudományokban, akár a bölcsészetben, akár a földrajzi utazásokban a kisebbrendűségi tudat bármiféle megnyilvánulása nélkül, bárhol és bármikor képesek voltak gazdagítani azt a tudást, amelyet nyugodtan nevezhetünk az emberiség közkincsének.

Persze, érzem, hogy kissé fellengzős ez a szókapcsolat, de ha valaki Enyeden jár és és elgondolkodik rajta, hogy milyen teljesítmény áll a márványba vésett nevek mögött, akkor alighanem ugyanígy megérinti ez a gondolat: az évszázadok során az erdélyi magyarság önállóan volt képes olyan szellemi értékeket alkotni-teremteni, amelyek dacoltak az idővel. És az előző mondatban nyilvánvalóan az önállóság a kulcsszó, mert semmiféle központi irányítás vagy valamiféle dacos elszigeteltségbe való menekülés nem képes arra, hogy olyan értékeket teremtsen, amelyeket nem kizárólag belső körökben, hanem sokfele elismernek.

Történelmi évfordulók kapcsán gyakran elhangzik, hogy Erdély aranykorát az önálló erdélyi politizálás teremtette meg. De ha nem is tekintünk oly mélyre az időben, hanem csupán a két világháború közötti erdélyi magyar lét és az 1989-es romániai rendszerváltást követő esztendők tanulságaira figyelünk, akkor is ugyanazt látjuk: az erdélyi magyarság számára mindig az önálló intézményi és szellemi építkezés járt a legszámottevőbb eredményekkel.

Egy élni vágyó kisebbség ugyanis inkább akarva, mint akaratlan több forrásból táplálkozik, arra van utalva, hogy népektől és nemzetektől függetlenül keresse és kutassa az egyetemesség  értékeit, és mindez hihetetlen módon gazdagítja önmaga kibontakozási lehetőségeit. Hogyha ilyen vagy amolyan beolvasztási és úgymond integrációs törekvéssel egyetlen szálra szeretnék felfűzni, egyetlen tájékozódási pontot próbálnak kialakítani számára, akkor ez óhatatlanul morzsolni kezdi önállóságát, annak minden káros következményével egyetemben. Az az ember, akinek nap mint nap megmondják, hogy mit kell tenni, hová és merre kell lépni, csakhamar elveszíti a saját mérlegelési és döntéshozatali képességét. A központi irányítás, a nem a magunk fejével való gondolkodás rövid távon tűnhet ugyan kényelmesnek, de hosszú távon kimondottan veszélyes, és ilyen meg amolyan szálon rángatható bábfigurává vagy másik akarata által bármikor felhasználható eszközzé alacsonyíthat le akár egy egész közösséget. Még akkor is, ha olykor dicsérő szavak tömkelege próbálja mindezt elfödni.

Nézzük csak a tanévkezdést. Az iskolától a szülők leginkább azt várják el, hogy önálló gondolkodásúvá alakítsa gyermeküket. Különösképpen fontos ez most, amikor a lexikális tudás elemei bárhol és bármikor hozzáférhetők, és a kapcsolatteremtés, a több oldalú és több rétegű tájékozódás képessége válik a legfontosabbá.

Ugyanígy, egy saját jövőteremtésre alkalmas és képes közösséget beterelni valamiféle olyan szűk ösvényre, ahol nem a saját mértékéhez és mércéjéhez, nem a saját lépteihez igazodik, ellentmond az időnek. Nem előre, hanem hátra visz. Szemben a világ folyásával.