Mindenképpen örvendetes a hír, hogy új irodalmi ösztöndíj jött létre, nem is kis összeggel (hatezer euró). Az elismerést a legtehetségesebb, 35 év alatti pályakezdők vehetik majd át, olyanok, akik már rendszeresen publikálnak. A nyugodt munkakörülmények biztosítása mellett egy hónapos stuttgarti alkotói tartózkodás, illetve a születendő mű németországi megjelentetésének elősegítése is szerepel a csomagban. Ha ez így is marad, akkor ez a magándíj lehet majd az egyik legfontosabb irodalmi ösztönző Magyarországon.

Már közzé is tették a jelöltek tízes listáját. Erős és jó névsor, még arra is jó, hogy kicsit méltatlankodni lehessen, hiszen a finnyáskodás díj esetén mindig kifizetődő. Csakhogy. Egyetlen határon túli (szűkebben: erdélyi) sem szerepel a listán. Ennyire rosszak lennének? Vagy ennyire láthatatlanok? Pedig kapásból két név is eszembe jut, akiknek legfrissebb műveit rangos magyar kiadók adták ki. Szabó Róbert Csabát a Libri (immár a negyedik kötetét!), Potozky Lászlót a Magvető (második kötet). És egyik sem maradt visszhang nélkül, ráadásul mindkettőt a kiadó kérte fel, vagyis már számoltak velük, ha úgy tetszik, versengtek értük. Akkor miért nincsenek a listán, legalább jelzés értékkel?

Persze butaság lenne máris kvótáért kiáltani, hiszen az a minőség romlásának melegágya. Ezt a népszerű közösségi oldalon lefutott vita is nyilvánvalóvá tette. Azt is, hogy manapság egyre nehezebb eldönteni, hogy ki számít erdélyinek, melyik mű hordozza az erdélyiség félreérthetetlen jegyeit. Ám a definíció nehézségével csak a problémát kenjük el. Mert, bár írhatnám finomabban is, valahogy úgy van ez az erdélyiség Pesten, hogy ha könnyezni kell a lajbin, meg büszkén emlegetni a határtalan magyar irodalmat, akkor persze senki sem ismeretlen, ám ha pénzről van szó, akkor a nevek hirtelen elbujdosnak. Akik pedig ugyanúgy megérdemelnék, mint a listán szereplő alkotók zöme.

Persze ne legyünk igazságtalanok, ma már vannak külön állami ösztöndíjak is csak határon túliaknak, s más elismerések sem fukarkodnak az erdélyiekkel. Nem is olyan régen az e hasábokon is feltűnő Demény Péter vehette át a Déry Tibor-díjat, ám a szintén rangos (talán legrangosabb) Aegon Művészeti Díjat a kiírás szerint nem is veheti át csak magyar állampolgár.

Mintha a figyelem képtelen lenne állandósulni, és az elszórt példák csak a lelkiismeret elaltatására lennének jók. Tudjuk jól, hogy a Kolozsváron megjelenő kötetek csak nagyon szűk réteghez jutnak el, már ha eljutnak. Sokan nem is tudnak róla. Az olyan kuriózumféle, ha valaki komolyan gondolja, akkor előbb vagy utóbb úgyis magyarországi kiadónál köt ki, és akkor majd elkezdődhet az igazi élete. Csakhogy, replikáznak a Budapesten élők, a fővárosból lassan már nemhogy Erdély, de Csepel sem látszik.

Senki sem gondolja, hogy a neves kuratórium vaksága szándékolt lenne, a hiány valahogy mégis sokatmondó. Sérelmek persze eddig is voltak. Néha az odafigyelés módja volt tapintatlan. Az ötmillió forinttal járó Magyar Irodalmi Díj kapcsán valami egyenlet is felmerült, miszerint egy magyar író három erdélyivel ér fel. Hiszen Esterházy kitüntetése utáni évben a díjat megosztva ítélték meg Szilágyi István regényének, illetve Bodor Ádám és Balla Zsófia interjúkötetének.

Erdély egyszerre sors és földrajz, kisebbség és arisztokratikus gőg, felmentés és búvóhely. Üzlet és alig titkolt lenézés. Jó példa erre, hogy első regényem kapcsán a kiadó ragaszkodott az Erdélyi történet alcímhez. Hiszen az „erdélyi” jelző üzletpolitikailag még igen jó hívószónak számít, miközben jómagam felesleges szűkítésnek éreztem. Mintha a szöveg csak egy adott földrajzi helyen, vagy afelől lenne érvényes. Mintha a Wass Albert-féle romantika csillanna meg itt és szedné áldozatait (egyaránt az lettem én is, meg a gyanútlan, csak a cím alapján ítélő olvasó). Nem voltam elég erős akkor, hogy erről lebeszéljem a kiadót. Más kérdés, hogy a második kiadás végre e nélkül, ha úgy tetszik, az eredeti változatban jelenik majd meg.

Talán jövőre a kuratórium is tágabbra nyitja majd az ajtót. Ám ettől a most meg sem említett határon túli alkotók még nem fogják jól érezni magukat. Hiszen már nincsenek ott, de még nem érkeztek meg ide. Vagy az is lehet, hogy el sem mozdultak az irodalom senkiföldjéről.