Papp Sándor Zsigmond: A rezervátum nőiessége
Már majdnem beadtam a derekam.
A minap a budapesti Nyitott műhelyben mutatták be Menyhért Anna legújabb munkáját, a Női irodalmi hagyomány című könyvet, amely öt női szerzőt hoz vissza az olvasóknak. A kötet célja: megteremteni a női irodalom kánonját, vagy még pontosabban visszaterelni őket a fősodorba. Ugyanis ezek a szerzők korukban ismertek és elismertek voltak, ma már mégsem emlékszünk rájuk. Pedig Erdős Renée hamarabb használta a később Adynak tulajdonított verstechnikát, ma mégis inkább Bródy Sándor öngyilkossága kapcsán merül fel a neve. Czóbel Minkára rusnya és dilettáns „boszorkányköltőként”, Harmos Ilonára pedig „csak” Kosztolányi feleségeként emlékezünk. S mindez azért, mert a magyar társadalom olyan, hogy nem becsüli sokra a női munkát, annak nincs becsülete, s így feledésre ítéltetett. A könyv ezt a folyamatot kívánja föltartóztatni. Áthangszerelni az emlékezés mechanizmusát.
Azok közé tartozom, akik úgy vélik, hogy a probléma ma már részben megoldódott. Az utóbbi húsz év irodalomtörténetét nem lehet megírni úgy, hogy mellőzzük számos női szerző (Tóth Krisztinától Szvoren Edinán át Rakovszky Zsuzsáig) művét. Ennyire a még a legszenilisebb elme sem képes torzítani. Vagyis a jövő tankönyvei, ellentétben a maiakkal, igenis arról fognak árulkodni, hogy nők is írnak, s az irodalom nem csupán szomorú férfiak luxusa.
Ám ettől függetlenül most sem áll rá a szám a megkülönböztetésre. Olvasóként a jó irodalom ugyanis nemtelenné válik. Nem azért bújok bele Bodor Ádám világába, mert hú de kemény férfi lenne a portása, és nem azért érdekel Erdős Virág közéleti költészete, mert öntudatos nőként veti papírra. Sőt, ha valamiért átüt a lapokon a nőiség vagy a férfiség, akkor le is teszem, mert nem az ideológia, nem a gender és nem a hímsovinizmus érdekel, hanem a mondat, szerkezet, a varázslat maga.
A kimondottan női irodalom hagyományának megteremtését nehezíti, hogy az elismert női szerzők legtöbbje hol vehemensen, hol szelíden tagadja, hogy oda tartozna. A hagyomány támogatói ezt azzal magyarázzák, hogy ezek a szerzők pontosan tudják, sikerüknek ez az ára. Le kell tagadniuk női mivoltukat. Ha egyszer már olyan jók, hogy a nemtelen, de amúgy férfi kánon részeivé váltak, akkor a női mivolt vállalása már visszalépés lenne. Egy olyan világba, teszem hozzá, ahol fontosabba a nem, mint a szöveg milyensége. Ez akkor válik érthetővé, ha a hagyományteremtés (mint emlékezet) jogosságához hozzácsapjuk azon kínos erőlködéseket, amikor különféle dilettánsok épp a női mivoltot próbálják meg ugródeszkának használni. Nem a minőség, hanem a címke révén előre jutni. Úgy vívni ki rangot, figyelmet, hogy a mű nem képes helyettük beszélni. S talán ez a kínos erőlködés is tehet arról, hogy a jól író nők nem akarnak közösséget vállalni mindezzel, mint ahogy egyetlen író sem nagyon szeret kontárok között mutatkozni.
Épp azokkal a szerzőkkel van a legnagyobb gond, akik a lektűr és a szépirodalom között rekedtek. Akik nem kívánnak írócelebekké válni, ám folyton a közönség kegyeit lesik. Arra vágynak, hogy szépíróként ünnepeljék őket, és nevük fennmaradjon valahol Nádas és Esterházy mellett, miközben az is gondot okoz, hogy épkézláb mondatok kerüljenek ki a tolluk alól. És minél inkább erőlködnek, annál jobban kiütközik ügyetlenségük, alkalmatlanságuk. Mintha Bridget Jones Nobel-díjra hajtana, ahelyett hogy saját bájos esetlenségéből hozná ki a legtöbbet.
Az irodalom női részlege magától, a művek által épül, nap mint nap. Egy antológia sem attól válik emlékezetessé vagy reprezentatívvá, hogy csak nők, vagy csak férfiak írták, hanem hogy megkerülhetetlen szövegeket tartalmaz. A kizárólagosság büszke felmutatása viszont önkéntelenül is nevetségessé tesz. A rezervátum ugyanis többnyire csak a látogatónak jelent élményt, és nem azoknak, akiket oda zártak. Az ott eltöltött pár óra után úgyis mindenki visszatér az irodalom szellős világába, ahol a jó szöveg nem védni való kuriózum, hanem mindennapos jelenség.