Olvasom, hogy egy orosz férfi, bizonyos Saposnyikov polgártárs elhatározta, kivonul az ezredéves orosz civilizációból (melyről köztudomású, hogy nem mentes a kommunizmussal kacérkodó szovjet csodavárástól sem), és őseinek életét fogja élni a végtelen orosz erdők közepén, kipróbálva, milyen is lehetett az élet a modern anyagi kultúra áldásai nélkül.

Saposnyikov polgártárs vissza akar menni az orosz középkorba, amikor nem volt internet, telefon, óra és könyv. Az információ megszerzése a lehető legnagyobb nehézségekbe ütközött. Már amennyire egyáltalán informálódni óhajtottak akkoriban, abbban az értelemben, ahogyan manapság értjük. Sietek hozzátenni, hogy a közelmúltig, ha a szovjet polgár a Pravdát vagy a Komszomolszkája Pravdát (ez a gerinctelenendő ifjúság számára szerkesztett tudat-gyalu volt) olvasta, az adatok adagolása erősen mérsékelt, megszűrt, kicsávázott és preparált volt, soha nem az elsődleges információ jutott el az olvasóhoz, hanem annak mindig felsőbb szempontok szerinti másod- vagy sokadmanipulált változata.

Ebből következően az információk hiánya senkit sem zavart, mert alig tudták, mi történik a világban. Ha nagyon kíváncsiak lettek, akkor Lenin vagy Sztálin szervezett a kíváncsi millióknak egy jó kicsi információszerzési körutat a Vörös Hadsereg nevű turisztikai iroda keretében, tapasztalt idegenvezetők segítségével, akik annyira tehetségesek és találékonyak voltak, hogy a turistáik számára kedvező körülményeket teremtettek, órát szereztek a benszülöttektől teljesen ingyért, a megszólalásig és a cenzúráig hasonló rendszert a szovjet-nagyorosz birodalméhoz.

Azokon a helyeken, amelyeket a szovjet előszeretettel meglátogatott, attól kezdve  nem lehetett többé valódi híreket hallani, csak rémhíreket és sikerjelentéseket, pártfőtitkári tirádákat, kongresszusi beszámolókat, vállalási nagyotmondásokat, termelési számsorokat, amelyek már lejegyzésük előtt is az élénk fantázia birodalmából vétettek, zavart magyarázatokat, eltussolást, ha valami a turistaszálláson rosszul sikeredett volna.

Nos, Saposnyikov nem kíván könyveket sem olvasni, mert a középkori muzsik sem olvasott, igaz nem is muzsikált kottából sem, a hangjegyeket sem ismerte, csak a bunkócskát te drágát, amivel időnként agyonvágta kegyes bojárjait. Hogy a szibériai létre vágyó kalandorunk a túlélőversenyben nem fog olvasni félévig, senkinek sem fog feltűnni, hiszen ma az amerikanizálódó Moszkvában vagy Tulában, Szemipalatyinszkban, de az egészpalackosban sem olvasnak a cselovékok, ahogy a cityzenek és citoyenek sem a világ egyéb civilizált  pamlagain.

Ha a középkori muzsik informálódni akart a maga ésszel átfogható kisvilágán belül, akkor kiállt a kunyhója elé és felnézett a magos égre, megnyálazta az ujját, belétartotta a helyi nemerébe és megmondta pontosan, mekkora hideg lesz, mikor, mennyi fát kell lopni a bojár erdejéből, hogy kihúzza valahogy márciusig. Azt is tudta, hogy minden év tavaszán, amint a hó olvad, jön az adóvégrehajtó ezer versztáról, elég volt neki látni, és pontosan tudta, hogy újfent meg lesz nyúzva pontosan, sőt még annál is jobban. Jön az intéző, a robot, úrdolga, vagy jött a tatár, és akkor elbújt az erdőbe. Mindent átvészelt, kibírt, az éhséget, begyűjtést, hadikommunizmust, proletkultot, németet, agitátort, kommunizmust, kolhozrendszert. Mindig minden rosszról szabatos fogalmai voltak. Ezzel szembenileg grazsdányin Saposyikovnak aligha.

És legfőképpen a középkori orosz őspolgár nem élt egyedül, hanem közösségben, faluközösségben, úgynevezett Mirben (ismertebb nevén obscsina) közösen próbált ellenállni saját korának információrobbanásaira (megszorítások, kutyatörvények, nyomorhalmazatok, ukázok stb.)

Amit Saposnyikov barátunk kipróbál, az a remeteélet. Én is szeretném megélni Leningrádban, azaz Szentpétervárott az Ermitázsban. A szó ugyanis – azoknak, akik nem tudnák – remetelakot jelent.