facebook cover


Ambrus Attila: Templomrombolók


-A A+

Anakronizmus-e az, hogy az erdélyi magyarság politikai üzenetei a templomokból áramlanak ki? Változatlan maradhat-e az egyház szerepe az erdélyi magyar közéletben? S e szerepvállalásnak pozitív hozadéka vagy ellenkezőleg, hordaléka van, lesz?

Érdemes lenne erről vitát nyitni, miként az egyház állandó megújuló kényszeréről, kötelezőségéről is – ecclesia semper reformanda – egy olyan korban, amikor még nem látni ugyan, de már kitapintható az egyre növekvő igény a hagyományos értékek, a közösség különböző formái iránt.

Nem kívánok bővebben kitérni arra, hogy ki vigyzáná több száz árva vagy nyomorba született gyerek testi, szellemi fejlődését, ha Csaba testvér nem vállalta volna. Arra sem, hogy a szórványban ki ápolná a magyar kultúrát, ha nem lennének az egyházi közösségi központok. Ki hajolna le az egyedül maradt idősekhez, ki nyújtana védelmet a bántalmazott nőknek, oltalmat és biztatást azoknak, akik szenvedélybetegségekből szeretnének kigyógyulni. Vagy hogy ki figyelmeztetné a társadalmat arra, hogy a negatív szabadság – az azt teszek, amit én akarok, mert csak én magam számítok – elve helyett a közösségi cselekvés parancsát kell követni, mert végső soron az egyén szabadságát a kollektív szabadság biztosítása szavatolja: önmagában senki sem lehet magyar, román vagy roma.

Az egyház szerepének fontosságát Erdélyben, e szerep megőrzésének fontosságát azzal bizonyítanám, hogy fél évszázaddal korábban a kommunista hatóságok pontosan felismerték, erős vára az erdélyi magyarságnak a hit, ezért alapjait meg kell rendíteni. Materializmusuk folytán azonban tévesen úgy gondolták, elég a templomot lerombolni ahhoz, hogy hitevesztett legyen a közösség.

Történt pontosan ötven éve, hogy Brassó belvárosának központjában buldózerekkel lerombolták, kotrógépekkel a nyomait is igyekeztek eltüntetni az Alpár Ignác által tervezett református templomnak. Egy szálloda szárnyépületét tervezték a helyére, végül sokáig csak egy víz nélkül hagyott betonszökőkút torzója éktelenkedett a helyén. (Ma kis park áll ott, közepében a templomra utaló emlékművel.)

Az egykor emlegetett szállodabővítés csupán átlátszó ürügy volt a templom eltüntetésére. Az ARO új szárnya nem a templom helyére épült, hanem mögéje. És ha csupán a szálláshelyek növelése lett volna a valódi cél, más megoldást is lehetett volna találni. Ami történt, az megfontolt nemzetpolitikai cselekedet volt: a magyarok templomát a városközpontból eltüntetni. Aztán lehetőleg a brassói magyarokat is lassan beolvasztani.

A templom- és lélekromboláshoz találtak a kommunista erőszaktevők szövetségeseket is. A püspök, a lelkészek, a presbirtérium felelősségét még nem állapította meg a kritikus utókor. Csak annyit tudni egy napokban napvilágot látott egyháztörténetből, hogy voltak a presbitériumban gyarlón mohó emberek, akik az egyszerű, ám oktatási-nevelési funkcióját is jól betöltő paplak helyett szívesen fogadtak volna el egy államosított szász patriciusi villát, s ezért fenntartás nélkül egyeztek bele, hogy az épület leromboltasson. A romboló erők útjában aztán már semmi sem állhatott.

És volt két presbiter, aki nemmel szavazott: nem értett egyet azzal, hogy önként jóvá kell hagyni a templom lerombolását. A jegyzőkönyvíró tudta, nem szabad név szerint is megemlíteni az ellenállókat, védeni kell őket az állambiztonság embereitől. Így történt aztán, hogy később mindenki azt állíthatta: ő volt az egyik, akinek a gerince nem hajlott meg…

Tudták tehát már 1963-ban, hogy az erdélyi magyarok asszimilációjának ellenében ott áll az egyház. Amit nem fogtak fel: az egyház nem a mégoly nagy szakértelemmel, művészi értékkel megrajzolt és verejtékes munkával felépített templomban munkálkodik, hanem a szívekben, a lelkekben.

A brassói magyar reformátusok 1963-ban nem tudták megvédeni templomukat a lebontástól. Ám egy helyett három templomot húztak fel, mert felismerték, hogy az ellenállásnak és az építkezésnek az alapja a hit. Szilárd talaj: nem homokra, kősziklára építi a jövőjét, aki a hitre építi.

A folyamatosan megújuló egyház – s ez a megújulás ma már nem csupán a protestáns egyház sajátossága – továbbra is jelentős szerepet játszhat az erdélyi magyarság életében. Amíg Nyugat-Európa újra fel nem ismeri a keresztény értékek alkalmazásának hasznát a társadalomépítésben, nekünk kár lenne elfelejtkeznünk, lemondanunk azokról.

Akinek sikerül lelkünk titkos templomát lerombolnia, az legyőzött minket. De belső árulás nélkül ez kívülről senkinek sem sikerülhet.

Ha sokakat valószínű nem győz is meg, reformáció napján a brassói példát el kellett mondanom az egyház és hit szerepének védelmében.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik