Indítsunk azzal, hogy nem csak a rasszista, a mindenféle kirekesztő kirekesztendő. Majd folytassuk azzal, hogy ez a logika sem jó, hiszen önmagát falja fel. És e sorok írója ismerje be: maga is beleesik ebbe a hibába időnként.

Ha történelmi, sőt, történelem előtti áttekintést követel a téma, akkor az a természetes szelekcióig vezet vissza. Kisebb csoportokban élő elődeinknek rendkívül fontos volt, hogy tudják, ki az, aki az érdekeiket képviseli, és ki az, aki odaátról érkezett, hiszen az életükbe kerülhetett, ha nem tudták, ki a jó fiú, és ki a rossz. Ma nemzetek szerint tagolódunk, de talán ez sem jelentős már: előbb vagyunk Beatles-rajongók, liberálisak, konzervatívak, Rembrandt-kedvelők, a költészet elkötelezett hívei, mint románok, magyarok, üzbégek. Többnyire földrajzi helyzettől, nyelvtől függetlenül.

Simone de Beauvoir kamaszkorában számol le a nacionalizmussal, amikor ráébred, hogy „ha a boldogság gazdát cserél, az még nem katasztrófa”, azaz természetes ugyan, hogy siratunk egy elveszített háborút, egy hatalomváltást, egy igazságtalan békediktátumot, de az öreg bolygónak ez mit sem jelent. Az emberfölötti ember – nem a Nietzsche szavait kifacsaró náci hatalom übermenschére gondolok, hanem inkább az eredeti értelmezésre – az is lehet, aki már nem csak önmaga szempontjait veszi figyelembe, hanem mindenkiét.

Most azonban azért írok, hogy elmondjam, hogyan gondozzuk a rasszistánkat. Sokan vitatkoznak velem erről, de szerintem: kompromisszumokkal. Nem értek egyet azzal sem, aki a székely autonómiatörekvésekre úgy legyint, hogy közben mások hasonló, vagy akár kisebb problémáiért lamentál. Vagy érdekel minket egy adott közösség kollektív jogainak követelése, vagy sem – az eszme számít, és nem az, hogy gyanúsan vizsgálunk-e bármit, ami a „mieinktől” érkezik, és ráadásul többnyire jobbról.

Abban nincs és nem is lesz kompromisszum, hogy a kirekesztés bármilyen formája elfogadható-e. Nem csak azért, mert embertelen, hanem mert túlságosan ostoba. Ezért sem értem az erdélyi magyarság érezhetően erős kirekesztő hajlamait: azzal tisztában vagyok, hogy Trianon óta vesztesnek érzi magát ez a társadalom – sajnos az is –, de egy kisebbségnek érzékenynek kell lennie más kisebbségek iránt is. Hogyan is végződik az a vers, amely a különböző csoportok meghurcoltatásáról szól, és a néma cinkosról? „Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Ezért kell okosan gondozni a rasszistánkat. Felhívni a figyelmét arra, hogy ha a boldogság gazdát cserél, ha a barikád túlsó oldalára nézünk, ha a másik nemzet gondját-baját követjük figyelemmel, ha a másik frusztrációi, nehézségei, sérelmei érdekelnek, akkor esély van a haladásra. Lépten-nyomon azt hallani, hogy az erdélyi mentalitás egyik alapja a tolerancia volt, a képesség arra, hogy egymástól tanuljunk, aztán jó mélyre temetik a múltat, nehogy kísértsen. Legalább egy fél lépést tegyünk egymás felé, és egyezzünk meg abban, hogy esély van a párbeszédre, még akkor is, ha a rasszistára általában Hitler-bajszot ragasztunk, ő meg a cikk alá írja, hogy megint izraeli pénzt kapott egy nemzetáruló újságíró.