facebook cover


Gál Mária: 6:3


-A A+

Senki nem gondol másra, ezt a számpárt látva, még a foci iránt nem érdeklődő háziasszonyok is tudják, hogy valami nagy, világraszóló magyar focisikert fed. Bizony azt!

Hatvan évvel ezelőtt, Katalin napján, azaz 1953. november 25-én spottörténelmet írt az Aranycsapat – az angol labdarúgás szentélyében, a Wembleyben, 105 ezer néző előtt verte 6:3-ra az otthon kilencven éve, fennállása óta veretlen angolokat.

Nem kell legyinteni, igenis, nagy dolog volt. Nem csak a magyar lelket melengette, nekünk szurkolt akkor az egész világ – a briteket leszámítva –, mert megmutattuk, hogy minden monopólium megdönthető, a kicsik is lehetnek nagyok, de azért is, mert állítólag szép focit játszottak a fiúk.

Mágikus magyarok, írta a korabeli sajtó, nyilatkozták a külföldi szakvezetők. Minden bizonnyal így is volt ez, de ha ma visszanézünk egy-egy mérkőzést, akár a 6:3-at, nekem legalábbis ugyanolyan, hogy is mondjam? – kezdetlegesnek tűnik, mint a Duna tévé vetítette fekete-fehér híres régi magyar filmek, ahol minden nő elviselhetetlen hangsúllyal nyafog, s a férfiak mintha a katonatiszti neveldében tanultak volna parancsolgatni. Az akkori játék és a mai között körülbelül akkora különbséget látok, mint a gyönyörű kis korabeli bogárhátú Volkswagen és a mai Passat között, s nem tehetek róla, lehet civilizációs és szocializációs ártalom, de én inkább a Passatot választom.

Ám mindent a maga korához kell mérni és értékelni, akkor viszont fociban is mi voltunk a császár, és ez a lényeg. Igaz, vízilabdában máig mi vagyunk, s én soha nem is értettem, hogy a köztudatban miért az a csapat lett az Aranycsapat, amely csak a világbajnoki ezüstig jutott, miközben vízilabdában a magyarok birtokolják a nemzetközi viadalokon kiosztott érmek több mint felét, s az aranyak túlnyomó többsége is a magyar szövetség vitrinében van?

De tény, hogy sokan hamarabb tudtuk betéve az Aranycsapat névsorát, mint az ábécét vagy a szorzótáblát, de olyant nem ismerek, aki fel tudná sorolni Sydney hőseit, akik 1956-ban alázták meg a szovjet csapatot a medencében, úgy hogy nekik is érvényes volt az ukáz, akárcsak a focistáknak – szovjetet nem verünk.

Ki tudná ma már azt felidézni, miként zajlott a nem kevésbé történelmi vízilabda mérkőzés, azt viszont szinte betéve fújjuk, hogy azon a bizonyos hatvan évvel ezelőtti napon a Wembelyben több mint százezer angol néző lélegzete akadt el, amikor már az első percben Bozsik labdaszerzéséből elindult a végül mesterhármasig jutó Hidegkúti, s egy gyönyörű egyéni produkció után a mozdulni sem tudó, döbbent angol kapus hálójában kötött ki a labda.

Történelmet írtunk, s ezt senki sem veheti el tőlünk, még akkor sem, ha ma már angol válogatottat verni a Wembleyben sem valami nagy kunszt. A németeknek legalábbis nagyon megy. Ahogy a brit sajtó írta a keddi barátságos válogatott mérkőzés után, a németek szép lassan otthon érzik magukat e fociszentélyben, hiszen hovatovább négy évtizede nem vesztettek mérkőzést itt. Igaz, a németek a mi abszolút favoritnak számító aranylábú fiainknak is kemény diónak bizonyultak azon a gyászos emlékű 1954-es berni döntőn, amikor 2-0-ról fordítva orrozták el előlünk az aranyat.

S épp az ő példájuk bizonyítja, hogy vannak történelmi, nemcsak sporttörténeti jelentőségű mérkőzések. A háborúban vesztes, elbizonytalanodott, összezavart és magát megalázottnak érző német nép számára állítólag olyan erőt és hitet adott ez a győzelem, amely elég volt ahhoz, hogy új fejezetet nyissanak a modernkori történelemben, s elinduljanak azon az úton, amely a mai Németországot, Európa megkérdőjelezhetetlen vezető hatalmát eredményezte.

Mert a sport, s nézettsége révén elsősorban a labdarúgás, bizony közösségteremtő erővel bír, a válogatott mérkőzések, a nagy nemzetközi sportesemények nemzettudatot erősítő jellege megkérdőjelezhetetlen. Nem véletlenül gratulálnak államfők, kormányfők győztes csapatoknak, nemzetközi érmeket halmozó sportolóknak, s Rákosiék sem véletlenül nevezték a szocializmus győzelmének a 6:3-at.

Ám a sport fegyver is lehet a politika kezében, ami kibiztosítva fordítva is elsülhet. A magyar politikum napjainkban ilyen kibiztosított fegyvert állít „nemzeti céljainak” szolgálatába. A 6:3 és az Aranycsapat bűvöletében nevelkedett, focirajongó miniszterelnök sikeres közösségteremtő vezérnek bizonyult, de könnyen ráfázhat erre az újabb próbálkozásra. Még leglelkesebb hívei táborában is sokan rossz szemmel nézik, ami ezen a téren történik. Az még hagyján, hogy szülőfaluja Puskás Akadémiája több támogatásban részesül, mint a Magyar Olimpiai Bizottság, s azt is lenyeli a nép, hogy elmaradtak  a szabadon felhasználható hideg étkezési utalványok (romániai viszonylatban ezek az ún. ebédjegyek), könyvvásárlási vagy színházlátogatási támogatást nem, de meccslátogatásit immár nyakló nélkül adhatnak munkáltatóik.

Az azonban egyre nagyobb ellenszenvet vált ki, hogy miközben évről-évre több milliárd jut stadionépítésre, újabban már sportegyesületek (pontosabban csak egyes sportegyesületek) felhalmozott tartozásait is elengedi a kormány, addig a kórházakban továbbra is vígan pöröghet le a vakolat, az egyetemeken nemhogy fejlesztésre, de a mindennapi működésre is alig jut pénz, alig fizethető a tandíjnak nem nevezhető tandíj, s jöhet a szénszünet, ha már nincs pénz fűtésre.

A fociba fektetett milliárdok pedig nem hoztak újabb Aranycsapatot, sőt az ígéretét sem teremtették meg (az utánpótlás már Albániától is kikapott), s az NB-I színvonala a nézhetetlenség határa alá süllyedt.

Egyelőre csak a szélsőséget termelik a lelátók, ami előbb-utóbb a széles nagyközönség körében is ki fogja verni a biztosítékot, hiszen ez a kormányhű kemény mag, amely képes volt békésen tiltakozó diákok ellen felvonulni, attól sem retten majd vissza, hogy bármely, jogait követelő, utcára vonuló csoport ellen fellépjen, ha úgy adódik vagy így kérik tőlük. Márpedig nyugodtan kérhetik, hiszen a legtöbb klubot ma már fideszes politikus vagy Fidesz-közeli személy vezeti, s a diákok ellen felvonuló Fradi B-közép priuszos vezetője sem valószínű, hogy különös figyelemmel követte volna a diákmegmozdulásokat, majd minden külső ráhatás nélkül döntött volna  úgy, hogy megvédi ellenük a hazát és a nemzetet.

A miniszterelnöki focimánia eredményeként Magyarország egyre jobban utálja a magyar focit, szégyelli válogatottját, s oda jutott, hogy a tényleg ünnepelni érdemes olyan momentumokra is, mint a 6:3, ingerülten reagál. A kibiztosított fegyver elsülni készül, s nem kizárt, hogy a sebezhetetlennek látszó Vezér Achilles sarkának épp a foci, a stadionépítés és az erre szánt, már-már számolhatatlan milliárd bizonyul majd. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik