Nem is tudom, mikor beszéltek utoljára ennyit ennyire érdemtelem műről és szerzőről.

Igazából már nem is a blogok világából érkező Oravecz Nóráról van szó, akit máris elneveztek a magyar Coelhónak, hanem valami egészen másról. A Libri kiadó szórakoztató irodalmi részlegének főszerkesztője, Angyalosy Eszter izgalmas szövegben védte meg Oravecz kapcsán a ponyvát, és ízlésdiktatúráról, kultúrsznobokról beszélt. Mert igenis mindenki szeret a kaviár mellett időnként paprikás krumplit is enni, sőt még a lábast is kitunkolná. Amire a könyves-blogon meg is érkezett a válasz, sokatmondó címmel: Oravecz Nóra, a lélek gyorsbüféje.

Némiképp igazságtalan ekkora vihart kavarni a fiatal, ám annál nagyobb ambíciókkal rendelkező szerző körül. Hiszen nem ő tehet róla. A körülötte fakadó hisztériáról, a divat szeszélyeiről. Néhány éve még a híres felmenőkkel rendelkező Tisza Katától aléltak el a ponyva rajongói. Ő vezetett tévéműsort, bukkant fel az óriásplakátokon, majd hirtelen kihunyt minden, és a hölgy eltűnt a süllyesztőben. Nem mondom, hogy Oravecz Nórára is hasonló sors vár, de könnyen lehet. Közös jellemzőjük a magyar mondattal vívott ádáz és többnyire kilátástalan harc, a közhelyek mindenek fölötti szeretete. Oravecz Nóra ma már szakmányban gyártja a közösségi portálon bölcs idézeteit (ezek a kis gondolatsütik, ahogy ő nevezi, ugyanis nem idézetekké válnak, ahogy az szokás, hanem egyből így születnek). Néhányat párnahuzatra nyomtatva is meg lehet már venni. Lapos konyhafilozófiájával nem lehet és nem is kell vitatkozni. Mert nem itt van a probléma. És még csak nem is a műfajjal, ahogy Angyalosy feltételezi. És főként nem az ízlést előíró terrorral.

„A legnagyobb probléma pedig az, hogy naiv álláspontokat tükröznek, hogy nem csábítanak értelmezésre, sőt, hozzájárulnak ahhoz, hogy szüneteltessük az értelmezői tevékenységünket, hogy kritikátlanul fogadjunk el közhelyeket és ideológiai tartalmakat”, írja válaszképpen András Csaba. Vagyis azzal, hogy „tátongó űrt csomagolnak csodának”. És valóban itt van a jelenség, ha egyáltalán nevezhetjük ezt annak, legfőbb bűne. Hogy nem olvasót, hanem fogyasztót kér magának. Követőt. Lehetőleg vakon. Akinek nincs is szüksége másra az Igén kívül. Aki azt hiszi, hogy az irodalom kész, barnára sült válaszokat ad, és nem abban segít, hogy a kérdéseket feltegyük.

Nem, semmiképp sem a kultúrsznobokról van szó. Hanem a minőségről. Egy kiadó mégis akkor jár el jól, ha minden műfajban ezt keresi. Hiszen hosszú távon mégiscsak ez térül meg igazán. Egy jó könyves szakember mondta nekem néhány éve, hogy nem szabad átverni az olvasót. Még ponyvában sem. Mert az ilyesmi nem marad büntetlenül. És kihat a kiadó többi könyvére is. Mert ha csak az eladhatóság lesz az egyetlen, az esztétikát is felülíró szempont, akkor nem is érdemes lassan szakmáról beszélni. Az internet úgyis önti, és önteni fogja a saját magukat reklámozó és eladó fűzfapoétákat, alkalmi bölcseket. A dilettantizmus ugyanis az a láthatatlan féreg, amely kirágja az alapokat. Amely eltántorít az olvasástól. A kiadók dolga eddig épp az volt, hogy az ilyesmit távol tartsák a nyomdagépektől. Hogy szűrjenek.

Oravecz Nóra úgy lett szerző, hogy a divaton kívül semmit sem képes felmutatni. Gyermeteg szövege joggal háborítja fel a regényt (még) tisztelő olvasókat. Legyen az bármilyen műfajú. A paprikás krumpli is attól lesz ehető, ha viszonylag jó alapanyagokból készül. Ha a pityóka fonnyadt és ízetlen, még tehet csodát a szakács, de a gyomor végül úgyis ítéletet mond. És egyszer tényleg talál magának egy igazán jó fogást.

És még valami. Hiszem, hogy jó ponyva nélkül nincs jó irodalom sem. A ponyva az a palló, amely sokunkat vezetett át az irodalomhoz. Kikapcsolt és szórakoztatott. Elringatott. A jó ponyva viszi még mindig be a boltba a vásárlók zömét. Tartja fönn a rendszert. Fontossága megkérdőjelezhetetlen. Megvédeni tehát nem nagyon kell. Inkább a műfajt kellene megvédeni azoktól a szerzőktől, akik még nincsenek készen. Akiknek fontosabb a párnahuzat, mint egy szerencsétlen, de legalább önálló gondolat.