Ez az év is jól kezdődik.

Azt írja a Blikk, hogy egy amerikai politikai blog, a dailykos.com a világ legrosszabb himnuszának minősítette a magyart. A vers ugyanis túl sötét és depressziós, indokolják, hogy miért előzték meg a miénket harciasabb indulók, zenébe ojtott győzelmi jelentések.

Beismerem, hogy nem túl illendő, de nekem erről az egészről az jut eszembe, amikor kiskamaszok a budiban összevetik egymás első (és többnyire kitalált) szexuális élményét, netán még egymáshoz is mérik a szóba kerülő testrészt. És még nem tudják, csak remélik, hogy az külön-külön úgyis betölti majd a maga funkcióját, így győztest avatni teljesen értelmetlen. Azt hiszem, csak gyereklelkű felnőttek vagy cseppet sem ártatlan politikusok kezdik el egy-egy nemzet himnuszát, zászlaját jó vagy rossz, szép vagy csúnya alapon összehasonlítani. Akkor már tényleg jobb lenne centiméterrel méricskélni.

Nekem, mint talán minden erdélyinek, eleinte komoly gondot okozott a haza: inkább problémát jelentett és nem szeretetet. Mert hol van a haza? Hova bújt? Biztos, hogy nem a román hazafias versekbe. Nem a vigyázzállásba óra előtt. De nem is a magyar tévébe. Valahol az utca talán még a haza, a ház és az udvar, a folyosó, de a Kárpátokon túl már nehéz megtalálni. Az már ijesztő és idegen föld. És hányszor, de hányszor hallottam a felnőttektől azt a suta viccet, amikor a hideg, többnyire alulfűtött szobákban arra kérdésre, hogy „Fázol?”, többnyire azt felelték, hogy: „Dehogy! Engem fűt a hazaszeretet”. Amiből világosan kiderült, hogy nekünk a nagy didergésben nincs és nem is lehet hazánk. Más melegség után kell nézni. Ám a magyar himnusz szilveszterkor, vagy az aranyérmek átadásakor, vagy bármikor, amikor felcsendült, el tudta érni azt, amit a román „trejkulor” sosem tudott: valami furcsa megrendülést, ünnepélyességet, és néha még azt is, hogy könnybe lábadjon a szemem. Ami miatt, mint minden kamasz, szégyelltem is magam rendesen. Ilyesmin prüntyögni...

Azóta annyi történt, hogy ma már nem szégyellem. Bár kicsit még most is értetlenül állok a jelenség előtt. A varázs viszont megmaradt, talán azért is, mert igyekszem a lehető legritkábban meghallgatni, nem koptatom, nem szeretném minden szoboravatás vagy politikai esemény után elénekelni. Egy pillanatig sem akarom, hogy ez nekem kötelező legyen. Hogy ezzel fejezzem ki minduntalan a hovatartozásom. Nem akarom a mellemre akasztani, dicsekedni velem. Néha úgy érzem, hogy ez csak rá és rám tartozik. Mert így talán megmarad az eredeti bizsergés. Mert nekem ettől „jó” a magyar himnusz, és emiatt lesz és marad is, minden más hasonló mű egyszerű alkotás. Ami lehet dallamosabb vagy kifejezőbb, de nem érint meg. És ezeket az érinthetetlenségeket nem tudom és nem is akarom összevetni. Nem Mozart és Bach vitázik itt egymással, nem Puskin méri össze verslábait Baudelaire-el. Lehet, akármennyire derűs egyik vagy másik, akkor is zenemű marad. Dísztelen, haszontalan tárgy. A focivébén mégis furcsa örömmel nézem a saját himnuszukat általában borzalmasan falsul éneklő focistákat. Mert a nagy nekibuzdulásban látom a bizsergést. Ott van az arcukon, a már türelmetlen lábukban. És ez valahogy tiszteletet parancsol. Emberebbé teszi őket. Sokkal inkább, mint akkor, amikor páros lábbal kaszálják el egymást a gyepen. Akkor, ott az éneklés pillanatában, nagyon rövid ideig, mintha mindegy lenne az eredmény, amely sosem mindegy. De akkor, talán.

Most akkor ez jó vagy rossz? Szép vagy csúnya? Szebb vagy csúnyább az iráni arca a mexikóinál? A dél-koreai a belgánál?

Aki ezt el tudja dönteni, akár még pártelnök is lehet valahol.