Cikkek alatti hozzászólásokban, a kocsmában, egyes parlamentekben úgy csúszik ki bizonyos emberek szájából a hazaáruló szó, mintha előtte alaposan beszappanozták volna. Kik a hazaárulók tehát és mit akarnak?

Elsősorban természetesen azok, akik nem hazaárulóznak másokat, vagy csak halkan, mintegy maguk elé morogva. Vannak persze szélsőséges esetek, amikor a hazaáruló egyenesen összevonja a szemöldökeit, ráncolja a homlokát, tán még hazaáruló talpával dobbant is, fejcsóválva. Ők a legrosszabb hazaárulók, akiknek mindig van a zsebében egy kis haza, szemtelenül alacsony tarifával.

Hazaárulók azonban hazaffyak közt is vannak. Ezt nem árt tudni! Azok a hazaárulók például, akik nem úgy hazaárulóznak, ahogyan kellene. Persze hangosak, nincs ezzel probléma, tán egy padra is ráállnak, hogy onnan kürtöljék szét a szót, onnan terjesszék az igét, és onnan mutogassanak a hazaáruló személyekre, de rosszak az érveik, a gondolataik. Megmételyezhette őket a liberális nyugat, a kommunista kelet, vagy a pogányság – agymosottak, hogy finoman fogalmazzunk.

Az ilyen jött-ment hazaáruló hazaffyk például nem értik, hogy a zsidó nem játék, a cigány nem ember, egy akasztott komcsi meg nem elég. Gyanúsan magyarázkodnak, próbálják enyhíteni a vádakat. A hazaffynak tűnő hazaárulók tehát engedékenyek, ennek pedig két oka van: vagy szörnyen buták, elhitték az internacionalista, hogy mást ne mondjunk, pajeszos mantrákat, vagy pedig fizetik őket abból a bizonyos országból, barátságosan hátbaveregetik őket a bocskoros románok, a cigányvajdák, a bankárok stb.

Van aztán persze minden hazaárulók leghazaárulóbbja, aki interneten árulja a hazát, kisgyerekeket szólít le a parkban, hogy van eladó hazája, és persze maga is vásárol önmagától, csak úgy, kedvtelésből. Az ilyen hazaárulót azonban nehéz lefülelni. Ő horogkeresztet varrat a nyakára, Wass-idézeteket bifláz be, karlendít az esküvőjén is, és persze látszólag védi a hazát, bicskával, ahogy azt illik. Néhány év alatt teleszüli a Kárpát-medencét, gárdát alapít és csak úgy rázza az öklét, ha már az orrméretből megállapítja a gyanús származást.

De hazaáruló ő! Mert a hazaffyságot nehéz ám tartani! Az ember egyenes gerinccel vallja fekete-fehérre osztott világképét, fittyet hány a tényekre, a számokra, a vallomásokra, a tragédiákra. Az igazi hazaffy megveti önmagát is, ha már úgy érzi, délután ötkor fogytán az ereje a nemzet védelmére, és rögtön leleplezi, ha más is így van ezzel. A legrémesebb hazaáruló éppen soraiból léphet elő. Talán csak egy meggyőző beszélgetés, vagy egy józanabb pillanat szükséges, és bármikor helyet válthatnak a jelzők.

Hazaáruló lehet bárkiből, bármikor. Ezért aztán csupa feszültség az élete annak, aki ezt a jelzőt el akarja kerülni. Mindig készenlétben! – mondaná, de ezt a jelmondatot már elhasználták a komcsik. Légy résen! – ezt a cserkészektől tanulta, tán használható. A legnagyobbaknál, például Adynál keresne menedéket, de rá kell ébrednie, hogy a legnagyobbakkal együtt ő is hazaáruló volt: „Ha valamikor csakugyan lesz ebből az országból valami, ezeknek a kozmopolitáknak köszönheti, nem pedig a sújtásos, félig Ázsiában élő, a nyers hús és lótej daliás korán rágódó, zsidópüfölő s frázisgyártó hazaffffyaknak…” (Kozmopoliták, 1902. július 6., Nagyváradi Napló)