facebook cover


Demény Péter: Elmélkedés a lelkes megosztókról


-A A+

„Minciuna este mitul fondator al României moderne.” – „A hazugság a modern Romániát megalapozó mítosz.”

Lucian Boia, a nagy port felverő történész, akinek az attitűdje a legjólfésültebb tudományt ígéri, hogy aztán hátrahőköljenek azok, akik a tudománytól azt várják, hogy magasztosan mondjon olyasmiket, amiket minden rossz tankönyvben elolvashat az ember, Lucian Boia tehát nem egy hamis mítoszról beszél, hanem magáról a hazugságról mint mítoszról. A De ce este România altfel? című kötetéről adott interjúban (a könyv Miért más Románia? magyarul is megjelent tavaly a kolozsvári Koinónia kiadónál) az 1989 utáni Románia „megalapítását” nevezi hazugságnak, hiszen: „még mindig nem tudjuk, mi történt a forradalom idején”. Mindenki tud valamit, de a kis suttogott igazságok soha nem váltak nyilvános és országos igazsággá, úgy, ahogy annak idején a kommunizmus elítélése viszont azzá vált.

Ennek az interjúnak a linkjét osztogatja tehát lelkesen sok magyar. Egy nap tele volt vele a Facebook, egyik kapta ki a másik egeréből, lázasan másolták és illesztették be az idővonalukra, lázasan lájkolták és osztották tovább, hogy a hozzászólásokról már ne is beszéljek. És Boia tényleg megérdemli ezt a lázat, mert a mai román köztudat legfőbb bírálója – és egy olyan kultúrának, amely a huszadik század nagy részét bezártságban és önámító legendákban töltötte, semmi sem segíthet inkább, mint az önreflexió.

Ám ez az utolsó mondat nemcsak a román kultúrára érvényes, és éppen ezért mosolyogtam én fanyarul a sok megosztás láttán. Hány magyar ismerné el csont nélkül, hogy a huszadik századi magyar kultúra nagy része is egy diktatúra lábvizében ázott, bármilyen puha diktatúra is volt az?! Hány magyar látná be, hogy önámításból a mi kultúránkban és társadalmunkban is van elég?! Hányan lennének hajlandók legalább eltöprengeni azon, hogy például a határon túliakhoz való viszonyulás mindkét típusa, attól, amely skanzenlakóknak tart bennünket, addig, amely viszont töltöttkáposzta-pusztítókig, ott gyökerezik a Kádár-korszakban?! És hányan azon, hogy ennek a negyven éves szocializációnak sokkal mélyebb és szélesebb a hatása annál, semhogy az elválasztó vonalat nyugodt lélekkel pártok között húzhassuk meg?!

Vagy hány embernek tűnik fel, milyen önbecsapásokat művelünk itt, Erdélyben? Hányan tartják kommunistáknak magukat, annak ellenére, hogy kommunisták voltak? Hányan tudnak erről higgadtan, minden kompenzáció nélkül beszélni? Hányan tudnak arról beszélgetni, hogy talán mégsem mindent a kisebbség szent ügyéért tettek?

Hányan változtak meg abban az értelemben, hogy nem mindent az eleinte remegő térdű áhítattal, aztán foncsoros keserűséggel, később vitézi messzenézéssel emlegetett „anyaországtól” várnak? Hányan nem hiszik a mai napig, hogy mindenre „nekik” kellene pénzt adniuk? Hányan tudják elképzelni, hogy nekik sincs több pénzük, mint nekünk, s hogy egyáltalán, megváltozott a pénzszerzés mechanizmusa, és már csak a jóízlésnek is tiltania kellene, hogy úgy kuncsorogjunk, mint akik még mindig nem nőttek fel?

Magyarországon közzétették-e 1990-ben az ÁVH iratait, szemben Romániával, ahol szintén nem? Magyarországon és Erdély magyar nyilvánosságában más-e az egykori besúgókról szóló beszéd, mint a románban?

Azt hiszem, mindenki tudja a választ. És remélem, a lelkes megosztók mindegyike elgondolkodott a fenti kérdéseken.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik