Úgy érzem, a héten megérkeztem nem csupán a rezsiharc, de mindenféle küzdelem csúcsára. A posta 0 azaz nulla forintos csekkes hozott. Ez az a pillanat, amikor szó bennszakad, hang fennakad és a lehelet is megszegik.

Mert nincs ebben semmi csel, semmilyen kampányos trükk. A csekk igazi, sárga, perforált szélű, hogy le lehessen tépni, és tartalmaz minden adatot, ott van a tizennégyjegyű befizetőazosnosító száma, a befizető neve és címe, majd két helyen is az ominózus összeg. A semmi. Na, most lehet bármilyen megátalkodott, kétkedő, és ellenzéki szívű az ember, ilyenkor bizony ellágyul. A világ csöndben helyrezökken. Kinyílik, mint egy virág. A csekkhez, mert itt senki sem végez félmunkát, számlarészletező is társul, ahol csak úgy hemzsegnek a számok, mínuszok és pluszok, ám a végén ott a nulla, a megfellebbezhetetlen, az igazi.

És akkor hogy ne játsszon el az ember a lehetőségeivel. Az csak egy villanásnyi őrület, hogy gunyoros mosollyal összetépi. Hiszen mikor állunk majd újra a Csomolungma tetején? Ahol már olyan ritkás a levegő, hogy szinte lélegezni sem lehet. Ahol az örök hó fehérsége ragyog, nyoma sincs tisztátalan gondolatoknak, csak maga a győzelem fénye kápráztat el. Szóval, szó sem lehet arról, hogy egy ilyen csodát elpusztítsunk. Egy igazi rebellis magyar, aki nem akar gyarmat lenni még a saját konyhájában se, hamar dönt: megy és befizeti. Naná!

És tényleg. Számot húz a postahivatalban, s miközben várja sorát, lenéző mosollyal szemléli azokat,  ez akik izzadtan, bankókat szorongatva lépnek az ablakhoz, azokra, akik talán megátalkodottságuk okán kimaradtak a fényes győzelemből. Aki fizet, nyilván nem is ember, az csak egy EU-s görcs, nímand, fatökű. Aztán a királyok lassúságával, hiszen ilyen ember már nem siet sehová, mi is odasétálunk a verejtékező hivatalnokhoz, és átadjuk a csekket. Hagyjuk, hogy elöntse a kétkedés, majd miután felmérte, hogy mit is tart a kezében, az irigység fekete dühe, és végül a teljes kétségbeesés. És akkor fizetünk, kékvérű mosollyal nyújtjuk át a semmit, ezt a nagyon is valódi játékpénzt. Tudjuk, ez életünk nagy pillanata. Meg sem közelíti az első szerelem vagy az első publikáció bizsergető érzését. Itt és most, élőben írjuk az élet nagy poémáját. Ez a szeretet, a befogadás nagy érzése. Meghajlunk Eduárd előtt, és öleljük Nagy Testvért, szarunk a kuka walesi bárdokra, a képes beszédre, a rebellisekre. Magunk vagyunk magunkért.

Van ebből kijózanodás? Csatakos másnap? Nyilván nincs. Ez egy örök és kitartott pillanat. Valami, amit még az unokáinknak is mesélni fogunk. Amit megpróbálunk bekeretezni elménk képtárában. Vagyunk valakik, és ezt most már végre az utolsó ellenálló bástyák egyike, a Szolgáltató is elismeri.  Talán már csak a Bank áll még úgy-ahogy, de nem sokáig. Az ostrom csak most, a nullaforintos csekkel a zsebünkben kezdődik el igazán. És bizony a Világ Többi Része is félhet, mert bármikor meginoghat. Itt a csodafegyver, az örökmozgó, a bölcsek kavicsa. Mi ülünk a cseppet sem tüzes trónon.

Jobb ez, mintha a lottón nyertünk volna sekély milliárdokat. Mert a pénz elfolyik, a dicsőség megkopik, a gőg elszáll. És újra önnön nyomorunkban fetrenghetünk. De így. Az örök világosság fénye mellett barnulhatunk. Az örök szépség jár át bennünket. És tudjuk, igen, ez lesz az utolsó mondat, amit papírra vetünk. Nincs többé aljas szándékú megrendelő, ostoba határidő, perverz szerkesztő sem bogarássza át többé a penzumot.

Innen üzenjük, hogy bekaphatják.

A csatát megnyertük, a háborúnak vége.

És félek, hogy ez így is marad.