Párbeszédre van szükség – nyilatkozta Ioan Selejan, Hargita és Kovászna megye ortodox püspöke nemrég az autonómia kérdésére utalva. Attól az embertől, aki négy évvel ezelőtt még meglehetősen szkeptikus volt, és parlamenti bizottság felállítását sürgette „a magyar vezetők szervezte megnyilvánulások miatt”, s olyan veszélyektől rémült meg, mint a székely zászló kitűzése a Hargita Megyei Tanács épületére, ez igazán megható. Most azonban nem ennek a nyilatkozatnak a bugyrairól szeretnék beszélni. (Megtette már Balogh Levente.)

Hanem arról, hogy a tizennégy éve indult Provincia című lap elindította ezt a párbeszédet, mégpedig olyan emberekkel a fedélzetén, mint Molnár Gusztáv, Gabriel Andreescu, Ágoston Hugó, Marius Cosmeanu, Bakk Miklós, Sabina Fati, Hadházy Zsuzsa, Daniel Vighi stb. Szóval színvonalas tengerészekkel, akik nemcsak szerették volna a párbeszédet, hanem tettek is érte, nem azért nyilatkoztak valamit, hogy később elmondhassák, lám, ők ezt nyilatkozták, hanem azért, mert komolyan gondolták, hogy a párbeszédnek értelme van, hogy csak annak van értelme, és egy részük még az autonómia mellett is érvelt.

Hol van már az az együttműködés? Nem a válság mindenkori válaszára várok, hiszen ez képmutatóbb, mint bármilyen püspök – látjuk a szümünkkel, mennyi mindenre van pénz, nem is kevés; másfelől a Provincia jóval hamarabb megszűnt, minthogy a válság kitört volna. Nem filológiai választ várok tehát, hanem hermeneutikait, ha szabad ezt mondanom. Sabin Gherman a Transilvania Look-on mondja el, mennyi ostobaság, korrupció, irigység, kapzsiság fűzi Bukarestet Erdélyhez, és mondhatom, nincs egyedül. Van tehát egy része a román társadalomnak, amely nem csahosan viszonyul az autonómiához. Igaz, nem csupán a Székelyföldét akarja, de egyáltalán hajlandó tudomásul venni, hogy az autonómia fogalma nem a pokol kénköves bűzét árasztja, sőt, tán az életünk is jobb lenne, ha sikerülne elérni. És Gherman nem Ioan Selejan, ezt, remélem, senki előtt nem kell bizonygatnom, már csak azért sem, mert 1998 novemberében megírta az „Elegem van Romániából!” című pamfletet.

Még sincs párbeszéd magyarok és románok között. Ha egy erdélyi magyar autonómiáról beszél, minden egyéb korábban eszébe jut, mint Sabin Gherman (remélem, kedves olvasóim érzékelik, hogy itt már nemcsak Ghermanról van szó, hanem minden románról, akivel lehetne tárgyalni-társalogni). Minden romániai magyar politikai és civil alakulat, szövetség, szervezet megfeledkezik a románokról, vagy úgy, hogy eltekint tőlük, vagy úgy, hogy alkuszik velük – mondanom sem kell, egyik sem beszélgetés, mert egyik sem vezet az előítéletek lebontásához, még csak megérintéséhez sem, csupán lelkes fenntartásukhoz.

Ne higgyünk a püspöknek, mert valóban nehéz hinni neki. De ha jól magunkba nézünk, ott sem találunk sokkal vigasztalóbb dolgokat.